TMI fanfic #3

Megint. Ja, megint játékra. De a játék mindjárt lejár, úgyhogy nem lesz több rá. De még van egy pár ötletem, úgyhogy ha lesz rá igény meg kedvem/időm/energiám/stb., akkor esetleg azokat is megírhatom. Meg úgyis biztos lesz még játék. Malec fic, ígérem, ez most nem olyan szomorú, mint az első. Kicsit vidámabbra vettem a hangulatot. :)

Ígéretek

- Nem! – kiáltott fel a fiatal fiú, amikor Magnus egy kis dobozkával közelített felé. – Nem, nem, nem és nem! Komolyan mondom! Meg ne próbáld, különben csúnya következményei lesznek! – fenyegetőzött.

- Ugyan már, én sokkal rosszabb dolgokat átéltem, mégis milyen csúnya következményeket találhatnál ki? Számodra az sokkal elviselhetetlenebb lenne, mint számomra. Drágám, én már nyolcszáz éves vagyok, semmivel sem tudsz meglepni – felelte a boszorkánymester olyan lezserül, ahogy azt csak nyolc évszázad tapasztalatával tudta volna bárki is. – Egyébként is, megígérted, már nem visszakozhatsz.

- Egy szó sem esett arról, ami a kezedben van – mutatott a dobozra Alec úgy, mintha egy mérges pókokkal teli verem lenne, ahová épp le kellene ereszkednie. Még csak hallani sem akart a dologról, nemhogy beszélni róla.

- De hisz megegyeztünk. Az egyezségbe pedig ez is beletartozik. Szóval gyere ide, és ne viselkedj úgy, mint egy hisztis kislány – parancsolt rá szerelmére Magnus, de ő ehelyett inkább addig hátrált, míg a háta a falnak nem ütközött. Rémültem tapogatott valami kiút felé, úgy érezte magát, mint egy kisegér, akit sarokba szorított a nagymacska igéző tekintete. Ez tulajdonképpen annyira nem is állt távol a valóságtól, Magnus a fiú minden egyes lépését követte, kezében még mindig a dobozzal, és macskaszemeivel pontosan úgy nézett rá, mint egy áldozatát leső ragadozó.

- Most megvagy. – Magnus szinte dorombolt, ahogy két kezével elzárta Alec menekülési útvonalait. A fiú füléhez hajolva suttogta a szavakat. – Megígértem, hogy kárpótollak utána, vagy nem? Akkor hozd meg értem ezt az icipici áldozatot. Meglátod, jó lesz, csak ne félj.

A fiú gondolatain még átsuhantak a logikus érvek, miért ne hagyja magát, de valahogy egyiket sem sikerült addig a fejében tartania, míg kimondja. Valahogy úgy érezte magát, mint egy robot, aki csak ismételgeti a beprogramozott „nem” szót, de arról fogalma sincs, mire mondja ezt. Egy pillanattal később azonban ez a szó is elveszett valahol út közben, mert ahogy Magnus ajka az övéhez ért, hirtelen minden más jelentéktelennek tűnt, csak az volt a fontos, hogy magához húzza szerelmét, és viszonozza a csókot.

A boszorkánymester túl hamar húzódott el, Alecnek pedig kellett pár pillanat, hogy eszébe jusson, mi is volt a vita tárgya. A fiú azt vette észre, hogy bólint, Magnus pedig már le is ültette őt a szoba közepén álló székbe, épp csak ekkor érték utol őt a gondolatai. Késő lett volna tiltakozni, egyébként sem volt idő még egy vitát elkezdeni. Magnus már elkezdte a munkát, és még egy becsapódó meteor sem állíthatta volna meg, ha egyszer valamit eltervezett, annak úgy kellett lennie. Az Árnyvadász meg csak ült, tűrte szerelme sürgölődését, mindezt pedig a legnagyobb kelletlenséggel tette.

Nem is értette, miért ment ebbe bele már az elején. Magnus pár napja szólt, hogy egy hatalmas alvilági eseményre hivatalos, amolyan bál a démon gyermekeinek, amelyre persze kísérőt kell vinni. A fiút nem kellett sokáig kérlelni, bár jobb szeretett otthon ülni, a boszorkánymester szinte bármire rá tudta venni. Aztán jött az apró betűs rész: a partira ki kellett öltözni, Magnus pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő válassza ki Alec ruháit. Alec ellenkezésének legyőzéséhez órák kellettek és egy ígéret, miszerint Magnus a bál után kárpótolni fogja a fiút.

Ez volt a végső szó, és a Lightwood fiúnak el kellett ismernie, habár Magnusnak van egy extrém stílusa, a divathoz jól ért. Bár Alec félt, a kikészített ruhák nem is néztek ki rosszul. Csupa elegáns, fekete ruhadarab, valamint egy kék, a szeme színével megegyező árnyalatú nyakkendő. Biztos nagyon „fessen mutatott benne” – ahogy azt Magnus mondta –, azonban a fiúnak még nem volt alkalma megnézni magát, mert amint elkészült, szerelme már jött is a dobozzal, amelyben a sminkjeit tartotta. Ez volt az a pillanat, ahol Alec tiltakozni kezdett, mert arról szó sem lehetett, hogy rajta akár egy deka csillámpor is legyen. Mégis sikerült megtörni, és most kénytelen volt elviselni, ahogy az arcát beterítik a kencék és lányokra való egyéb dolgok. Azt hitte, azért mindennek van határa, de úgy tűnt, tévedett.

Pár kínosan hosszú és nyűglődésekkel teli perc múlva végre készen állt, úgyhogy félve andalgott a tükörhöz, hogy megnézze magát. Az eredmény meglepőbb volt, mint azt gondolta: egészen jól nézett ki. A fekete öltöny illett a hajához, és kontrasztban állt az egyébként mindig sápadt bőrével, ami mintha most egy árnyalattal sötétebb lett volna, mint eredetileg. A kék nyakkendő pedig remekül kiemelte kék szemét. Ha nem érzi, hogy egy fél üveg kence van rajta, nem is tudná, hogy ki van sminkelve. A szempillája sötétebb volt, és mintha kihúzták volna a szemét, de lehet, hogy csak a fény játéka zavarta meg őt. A nyakáról és a kezéről eltűntek a jelek, holott pontosan tudta, hogy még mindig viseli őket, éppen csak nem látszanak.

Még fel sem ocsúdott a meglepetésből, amikor Magnus mellé állt, és így már az is látszott, ők összetartoznak. A férfi fekete nadrágot vett fel Alec nyakkendőjével harmonizáló kék selyeminggel. Haját a szokásos tüskékbe állította, és nem spórolt a csillámporral sem.

- Remekül nézünk ki – jelentette ki vidáman a boszorkánymester tükörképüket tanulmányozva. – Mehetünk? – kérdezte Alecre nézve, majd mikor az bólintott, magával húzta az ajtó felé.

- Azért nem is volt ez annyira szörnyű – mélázott hangosan a fiú, miután becsukta maga után az ajtót. – Tulajdonképpen, egész jó munkát végeztél. De azért várom a kárpótlást. Mert tudod, megígérted – mosolygott Magnusra, ahogy kiléptek az utcára, és a férfi látta, hogy a szemében megcsillan valami, amit már olyan jól ismert, és tudta, hogy az este korántsem ér véget a bulival.

TMI fanfic #2

Ez szintén játékra készült, ugyanarra. Hamuváros spoiler, úgyhogy ha azt a részt nem olvastad, akkor itt vissza is fordulhatsz. Komolyan, nem akarod lelőni magadnak, zárd szépen be az oldalt, menj, olvass valami mást... :D Szóval, miután eltűntek az illetéktelenek, elmondom, hogy ez a fic Simon szemszögéből meséli el, ahogy Simon vámpír lesz. Igen, képtelen vagyok vidám témákról írni, és igen, direkt angol címe van. Íme:

Changeless

Nem is figyelte, merre viszi a lába, a gondolatai annyira lekötötték, akár még hazáig is elsétált volna, és csak akkor tűnik fel neki, amikor már az ágyán fekszik. De valahogy az ösztönös sétálás mégsem hazafelé vezetett. Clary járt a fejében és Jace, na meg a Tündérek Udvara. Annyira dühös volt a fiúra. Tudta, hogy a testvére, mégis megcsókolta. Mégsem ez fájt neki a legjobban, hanem ahogy tette. Mintha minden vágya csak ez lett volna, titokban arról álmodozott, hogy Claryt öleli, őt csókolja, birtokba veszi. Gusztustalan.

Persze Simon is sokat gondolt arra, milyen lehet Claryvel járni, de az egészen más volt. Gyerekkoruk óta barátok voltak, Simon pedig már nem is emlékezett rá pontosan, mióta is szerelmes a lányba. Úgy tűnt természetesnek, hogy a barátságból előbb-utóbb több lesz, aztán járni kezdenek, összeköltöznek, családot alapítanak, majd együtt öregszenek meg a gyerekeik és unokáik körében. Valahogy mindig is így képzelte. Aztán jött ez a furcsa srác, és összetörte az álmait. Semmi sem volt ugyan az.

Miután kiderült, hogy testvérek, azt gondolta, újra lehet esélye, megpróbálhatja megint, de mintha semmi sem változott volna. Ő volt a béna kis ember a szuperhősök csapatában, csak azt nem értette, mit keres még mindig ott. Igen, Clary és ő megpróbálták, de ennek semmi jelentősége. Látta, hogyan néznek még mindig egymásra, látta, Clary jobban akarta azt a csókot, mint az éltető oxigént. Annak ellenére, hogy a lány tudta, Simon mennyire szereti őt, megcsókolta a testvérét, és élvezte.

Egyszerűen csak el akart tűnni a lány életéből. Úgy érezte, ez a legbölcsebb, amit tehet, mert semmi értelme annak, hogy önmagát kínozza.

Mire ideért a gondolatmenetben, rájött, hova is került. A Dumort hotel állt előtte, még lerobbant állapotában is látszott rajta, milyen impozáns épület. Fénykorában egészen gyönyörű lehetett. Bár korábban már volt itt, az emlék csak halványan maradt meg a fejében, mivel éppen patkányként próbálta túlélni a vámpírok támadását. Eszébe jutottak a furcsa dolgok, amiket mostanában érzett. Érzékenyebb volt a fényre, élesebben hallott mindent, és ha meglátott egy vérző sebet, szinte összefutott a nyál a szájában.

Patkányként egyszer megharapta Raphaelt, a vámpírok vezetőjét. Még most is fel tudta idézni a sós-fémes ízt, ahogy a vér a szájába folyt. Nem kellett sok idő, hogy az esetet és az új tüneteit összerakja; rettegett attól, hogy vámpírrá válik. Maga sem tudta először, de valójában rájött, ezért jött ide. Beszélnie kell Raphaellel, kérni, hogy szűntesse meg, ő nem akar átváltozni, nem akar vérszívó lenni. Most, hogy itt volt, akár már be is mehetne, ha vámpírok vezére bent van, ő majd megvédi. Csak beszélni akar, semmi mást.

Könnyebb volt bejutnia, mint gondolta. Első ránézésre egy erődnek tűnt az egész, hiszen minden ajtaja és ablaka be volt deszkázva, azonban csak egy kis kutatómunkába került megtalálni a ház gyengepontját. A legutóbbi vérfarkas-támadás óta még nem sikerült mindent rendbe hozni, és az egyik deszkát könnyen le lehetett feszegetni. Innen már gyerekjáték volt bepréselnie magát az ablakon. A probléma akkor nézett vele szembe, amikor bejutott. Szó szerint, ugyanis vámpírok egész armadája állt előtte – nyilván a zajra figyeltek fel. Úgy néztek ki, mint a vadon éhes ragadozói, akiket csak egy mozdulat választ el attól, hogy ugorjanak az ártatlan áldozatra.

- Ó – szólalt meg Simon rekedten, miután sikerült megtalálnia a hangját. Eddig nem is igazán tudta, mi az a félelem. – Ha tudtam volna, hogy ekkora lesz a fogadtatás, biztos hozok valamit ajándékba.

Szerencsére a humorérzéke ilyen esetekben sem hagyta magára.

- Semmi gond, ember, te éppen elég leszel – válaszolta az egyik elől álló fiatal fiú.

Simon nyelt egyet, mielőtt megszólalt volna. Nyelve olyan volt, akár a smirgli.

- Raphaelt keresem, a vezetőtöket. Vele szeretnék beszélni.

- Raphael jelenleg nem elérhető.

- Hát, akkor lehet, hogy megvárom itt – nézett körül, mintha le akarna ülni, de a szobában egy ép bútor sem volt. Nem mintha ebben az épületben lett volna bármi is, ami alkalmas lett volna arra, hogy ráüljenek.

- Jó ötlet, ember. Mi pedig addig elszórakozunk veled – szólalt most meg egy hosszú, fekete hajú lány, aki a vámpírfiú bal oldalán állt.

- Köszönöm, nem szükséges. Egyedül is elboldogulok.

- Sajnos ezt nem te döntöd el – vette vissza a szót újra a fiú. – Mivel te jöttél a mi területünkre, ezért szabad préda vagy. – Továbbra is meredten bámulta Simont, de szavait már a többi vámpírnak intézte. – Srácok, a vacsi tálalva!

Mielőtt Simon akár fel is foghatta volna, mi történik vele, már oda is értek hozzá. A fiú hátrahajtotta a fejét, épp csak egy szúrást érzett a nyakánál, aztán megmagyarázhatatlan bódulat lett úrrá rajta. Talán ilyen lehet részegnek lenni, gondolta. Nem érzett fájdalmat vagy kellemetlenséget, csak fáradtságot. Aludni akart, és már érezte is, ahogy a sötétség bekebelezi szépen lassan, és ő átadja magát neki. A karok és fogak hirtelen eltűntek róla, mintha valaki kiabált volna a távolban, de talán ez már az álom része volt. Valahol, a feketeségen túl valaki iszonyú dühös volt. Meg akarta mondani neki, hogy csendesebben, de nem tudta, hogyan beszéljen. Aztán felemelkedett, érezte az éjszaka csendjét és az arcába csapó szelet. Ez megnyugtató érzés végül elragadta őt, aztán már csak a feketeség maradt.

A földet érezte minden porcikájában, belélegezte, tapintotta, érzékelte a teste minden centijével, hiszen el volt temetve. Az ösztön vezérelte, ki kellett jutnia innen. Kaparni kezdett, fel a felszínre, mert tudta, hogy ott van minden, amire vár. Az élet és az étel. Szomjúság kínozta a torkát, szinte égetett, és ahogy lenyelte az első korty levegőt, csak rosszabb lett. Érezte a közeli meleg testet. Hallotta szívének minden egyes dobbanását, az erekben száguldó vért, és tudta: ez kell neki. Szomjas volt, erre volt szüksége, hogy az égető érzés a torkában, az összefacsarodó gyomrának korgása megszűnjön. Nem tudta mit tesz, csak az ösztöneire hagyatkozott, szemfogai már megnövekedve várták, hogy megízleljék a bőr alatti sós nedűt, de ekkor valami lerántotta az áldozatáról, és hátra repült.

Nyöszörögve próbált újra közel kerülni a finom illat forrásához, de valami nem engedte. Meghallotta a hangot, teremtője hangját. Nem értette, mit beszél, bár tudta, rá kell hallgatnia. Aztán érezte az arcán a vért, és már semmi sem számított, csak hogy az övé legyen. Mind az övé legyen, amíg el nem múlik az égető érzés. Ösztön volt ez, semmi más, de amikor végre úgy érezte, jóllakott – mert bár az érzés nem volt ugyan az, mégis ehhez hasonlított a legjobban –, emberi gondolatai a felszínre törtek. Ekkor jött rá: vámpír lett belőle.

TMI fanfic

Ez egy Végzet ereklyéi fanfic, egy játékra írtam. Igazából nincs benne spoiler, utalás van benne, aprócska, de aki nem olvasta azt adott részt, annak nem mond semmit. Azért a sorozat első részeit nem árt ismerni hozzá. Ismétlem, ez egy fanfic, nem tudom, mi lesz az utolsó részben, nem szereztem belsős infót Cassie-től, és fogalmam sincs, mi fog történni, ez csak az én agyam által született történet. És hát... nem mondom, hogy élvezzétek, de azért mégis.

Érzéketlen

A kőfalak ontották magukból a hideget, az ablakon túl pedig az eső úgy zuhogott, mintha el akarná árasztani a Földet. Mintha a környezet idomult volna az ágyon fekvő kék szemű, fekete hajú, magas alak hangulatához. Alec a szobájában bámulta a plafont olyan érdeklődéssel, akár bármelyik átlagos iskolás a történelemkönyvet. Arca beesett, sápadt volt, szemei alatt sötét karikák, és még fektében is látszott, hogy ruhái kicsit nagyok rá. Túl sokat fogyott túl kevés idő alatt. Mozdulatlansága kívülről ijesztőnek hatott, csak mellkasán látszott, hogy még lélegzik.

Napok óta meg sem mozdult, és talán másoknak ez nehéz lenne, ő úgy érezte, megmozdulni sem bír. Nem akart megmozdulni, nem akart életet lehelni magába, mert akkor gondolkodnia kéne, és az pedig végzetes lenne. Csak meg akart szűnni létezni, mert úgy érezte, nem érdemli meg, hogy éljen. Nem volt értelme, hogy éljen. Így nem.

Hallotta, hogy valaki kopog a szobája ajtaján újra és újra, de nem érdekelte. Minden nap kopogott valaki. Talán a húga, Jace vagy a szülei… ki tudja? Időnként be is jöttek hozzá, beszéltek, ételt hoztak be neki, de őt mindez hidegen hagyta. Mintha egy burokban lenne, ahol nem érhetik el.

Hirtelen valami megváltozott. Nem akart változást, a változás életet jelentett, ő pedig nem akart élni. Az ajtaja kinyílt, majd becsukódott, de senki nem jött be rajta, legalábbis először ezt hitte. Majd egy szürke szőrcsomó a mellkasára ugrott, és dorombolva nézett a fiúra. Az ismerős sárga szemekben szemrehányás csillogott, mintha nem is Miau Ce-Tung bámulna egyenesen rá, hanem a gazdája. Ez pedig hatott, pont ahogy az ajtón túl várták.

Alecnek először csak emlékek ugrottak be a boszorkánymesterről. Ahogy először megcsókolja a lakásán; ahogy zavartalanul és leplezetlenül bámulta őt az első randin; az arcán végigfutó meglepődés, mikor az Angyal termében megcsókolja őt; a szája íze minden egyes alkalommal; az őt ölelő karja. Újabb, frissebb emlékek jöttek: amit az elhagyatott, sötét metróalagútban mondott. Azt hitte, belehal az akkori érzéseibe, de az csak aprócska tűszúrás volt a mostanihoz képest. Azt még helyre lehetett volna hozni, ezt már nem. Emlékei a boszorkánymesterről az utolsó jelenthez érkeztek. Ahogy a férfi ott feküdt, békésen, akár egy alvó gyermek. Ha a szeme nincs nyitva, talán tényleg azt hiszi róla, hogy csak alszik, de az üres tekintet mindent elárult. Alec nem hitte el, ami történt, egyszerűen az agya nem fogta fel a dolgot. Kétségbeesetten kiabált az ott fekvő testtel, felszólította, hogy lélegezzen, és amikor ez nem használt, ütötte, hátha az segít, és nem akarta megérteni, hogy vége. Kezek fogták át, próbálták lenyugtatni, de ő nem akart mást, csak hogy Magnus újra pislogjon, vegyen levegőt, utálja őt, kiabáljon vele, bármit, csak éljen. Hiszen ő halhatatlan, hogy lehet az, hogy mégis itt hagyja az életet?

Nem emlékezett rá, ki vagy mi ütötte ki, csak arra, hogy az ágyában ébredt fel. Nem tudta, mitől van az a furcsa üres érzés a mellkasában, hogy miért akar összegömbölyödni, magára húzni a takarót, és csak feküdni egész nap. Amikor végre eszébe jutott, inkább az érzéketlenséget választotta. Nem gondolt rá, nem gondolt semmire, csak bámult a semmibe, és várta, hátha ő maga is eltűnik, ahogy a hópehely, amikor a földre ér.

Miau Ce-Tung azonban felülírta a tervét. Az emlékekkel együtt visszatértek az érzései, és ez akkora fájdalommal járt, hogy hirtelen levegőhöz sem jutott. Eddig nem sírt, úgy érezte, attól minden valóságos és visszafordíthatatlan lesz, de most nem tudta visszafogni a könnyeit. Kicsordultak, ahogy felidéződött benne a mozdulatlan Magnus képe. Talán mindez meg sem történik, ha ő másképp cselekszik, ha jobban odafigyel, ha gyorsabb és ügyesebb. Vagy még korábban, ha nem beszél Camille-lal. Minden másképp történik, és Magnusnak akkor nem kell meghalnia. Úgy érezte, az ő hibája az egész, legszívesebben visszaforgatta volna az idő kerekét, ha teheti, hogy mindent másképp csináljon.

Eszébe jutott, hogy nem ment el a temetésre. Egyszerűen fel sem fogta, hogy volt. Nem tudott volna részt venni rajta, ha akarja sem, nem lett volna hozzá energiája. Ez azonban nem mentség, kihagyta, pedig ott kellett volna lennie, beszédet mondania, mert ő az egyetlen, aki igazán tudja, milyen Magnus valójában. Ő méltón el tudta volna búcsúztatni. Ahogy ezt végiggondolta, már söpörte is le a macskát magáról – aki ezt panaszos nyávogással jutalmazta –, és rohant ki az ajtón úgy, ahogy volt. Nem érdekelte, hogy több napja ugyanaz a nadrág és póló van rajta, hogy nem fürdött, úgyhogy minden bizonnyal már messziről érezni, hogy bűzlik, és figyelmen kívül hagyta az előző napi érintetlen levest is, ami már biztosan kihűlt. Csak rohant, ahogy a lába bírta, nem érdekelte, hogy utána fordulnak az emberek, nem érdekelte, hogy már nem bírja abbahagyni a sírást, csak újra beszélni szeretett volna vele.

A folyóhoz ment, Magnus kedvenc helyére, ahova sokszor kijártak és nézték a naplemente előtt elhúzó hajókat. Mire kifulladva odaért, mindene átázott, de mintha észre sem vette volna. Üvöltve rogyott le a kihalt partszakaszon, mintha minden fájdalmát kiadhatná, de ez sem segített. Csak az elkeseredettség szólt belőle, a hirtelen rátörő hiány és veszteség.

- Miért? – kiabálta a sötét víznek. – Miért hagytál itt? Azt hiszed, ez a méltó büntetés az elkövetett hibáimért? Azt hiszed, e nélkül nem fogtam volna fel a tetteim súlyát? Azt hiszed, értékelem az iróniát? Hidd el, pontosan tudom, mit vétettem, de én is csak ember vagyok, tanulok a hibáimból.

Hangja egyre halkult, mintha kifogyott volna az energiából, de a szavakból csendülő keserűség ugyanúgy érzékeltette fájdalmát.

- Tanultam – folytatta szinte suttogva –, úgyhogy gyere vissza. Gyere, és mondd, hogy nincs semmi baj, mert itt vagy. Hiányzol, és tudom, hogy ez az én hibám, de ha visszajössz, minden más lesz, ígérem. Nem hibázok többet. Csak gyere vissza! Sajnálom… kérlek!

Szavait elfújta a szél, könnyei az esővel keveredtek, ő pedig csak térdelt ott a víz felé fordulva, arra várva, hogy szerelme talán megjelenik, átöleli őt, és megnyugtatja, hogy minden rendben lesz. Pedig a szíve mélyén tudta, hogy ez már soha nem jön el.