Ez szintén játékra készült, ugyanarra. Hamuváros spoiler, úgyhogy ha azt a részt nem olvastad, akkor itt vissza is fordulhatsz. Komolyan, nem akarod lelőni magadnak, zárd szépen be az oldalt, menj, olvass valami mást... :D Szóval, miután eltűntek az illetéktelenek, elmondom, hogy ez a fic Simon szemszögéből meséli el, ahogy Simon vámpír lesz. Igen, képtelen vagyok vidám témákról írni, és igen, direkt angol címe van. Íme:
Changeless
Nem is figyelte, merre viszi a lába, a gondolatai annyira
lekötötték, akár még hazáig is elsétált volna, és csak akkor tűnik fel neki,
amikor már az ágyán fekszik. De valahogy az ösztönös sétálás mégsem hazafelé
vezetett. Clary járt a fejében és Jace, na meg a Tündérek Udvara. Annyira dühös
volt a fiúra. Tudta, hogy a testvére, mégis megcsókolta. Mégsem ez fájt neki a
legjobban, hanem ahogy tette. Mintha minden vágya csak ez lett volna, titokban
arról álmodozott, hogy Claryt öleli, őt csókolja, birtokba veszi. Gusztustalan.
Persze Simon is sokat gondolt arra, milyen lehet Claryvel
járni, de az egészen más volt. Gyerekkoruk óta barátok voltak, Simon pedig már
nem is emlékezett rá pontosan, mióta is szerelmes a lányba. Úgy tűnt
természetesnek, hogy a barátságból előbb-utóbb több lesz, aztán járni kezdenek,
összeköltöznek, családot alapítanak, majd együtt öregszenek meg a gyerekeik és
unokáik körében. Valahogy mindig is így képzelte. Aztán jött ez a furcsa srác,
és összetörte az álmait. Semmi sem volt ugyan az.
Miután kiderült, hogy testvérek, azt gondolta, újra lehet
esélye, megpróbálhatja megint, de mintha semmi sem változott volna. Ő volt a
béna kis ember a szuperhősök csapatában, csak azt nem értette, mit keres még
mindig ott. Igen, Clary és ő megpróbálták, de ennek semmi jelentősége. Látta,
hogyan néznek még mindig egymásra, látta, Clary jobban akarta azt a csókot,
mint az éltető oxigént. Annak ellenére, hogy a lány tudta, Simon mennyire
szereti őt, megcsókolta a testvérét, és élvezte.
Egyszerűen csak el akart tűnni a lány életéből. Úgy érezte,
ez a legbölcsebb, amit tehet, mert semmi értelme annak, hogy önmagát kínozza.
Mire ideért a gondolatmenetben, rájött, hova is került. A
Dumort hotel állt előtte, még lerobbant állapotában is látszott rajta, milyen
impozáns épület. Fénykorában egészen gyönyörű lehetett. Bár korábban már volt
itt, az emlék csak halványan maradt meg a fejében, mivel éppen patkányként
próbálta túlélni a vámpírok támadását. Eszébe jutottak a furcsa dolgok, amiket
mostanában érzett. Érzékenyebb volt a fényre, élesebben hallott mindent, és ha
meglátott egy vérző sebet, szinte összefutott a nyál a szájában.
Patkányként egyszer megharapta Raphaelt, a vámpírok
vezetőjét. Még most is fel tudta idézni a sós-fémes ízt, ahogy a vér a szájába
folyt. Nem kellett sok idő, hogy az esetet és az új tüneteit összerakja;
rettegett attól, hogy vámpírrá válik. Maga sem tudta először, de valójában
rájött, ezért jött ide. Beszélnie kell Raphaellel, kérni, hogy szűntesse meg, ő
nem akar átváltozni, nem akar vérszívó lenni. Most, hogy itt volt, akár már be is
mehetne, ha vámpírok vezére bent van, ő majd megvédi. Csak beszélni akar, semmi
mást.
Könnyebb volt bejutnia, mint gondolta. Első ránézésre egy
erődnek tűnt az egész, hiszen minden ajtaja és ablaka be volt deszkázva,
azonban csak egy kis kutatómunkába került megtalálni a ház gyengepontját. A
legutóbbi vérfarkas-támadás óta még nem sikerült mindent rendbe hozni, és az
egyik deszkát könnyen le lehetett feszegetni. Innen már gyerekjáték volt
bepréselnie magát az ablakon. A probléma akkor nézett vele szembe, amikor
bejutott. Szó szerint, ugyanis vámpírok egész armadája állt előtte – nyilván a
zajra figyeltek fel. Úgy néztek ki, mint a vadon éhes ragadozói, akiket csak
egy mozdulat választ el attól, hogy ugorjanak az ártatlan áldozatra.
- Ó – szólalt meg Simon rekedten, miután sikerült
megtalálnia a hangját. Eddig nem is igazán tudta, mi az a félelem. – Ha tudtam
volna, hogy ekkora lesz a fogadtatás, biztos hozok valamit ajándékba.
Szerencsére a humorérzéke ilyen esetekben sem hagyta magára.
- Semmi gond, ember,
te éppen elég leszel – válaszolta az egyik elől álló fiatal fiú.
Simon nyelt egyet, mielőtt megszólalt volna. Nyelve olyan
volt, akár a smirgli.
- Raphaelt keresem, a vezetőtöket. Vele szeretnék beszélni.
- Raphael jelenleg nem elérhető.
- Hát, akkor lehet, hogy megvárom itt – nézett körül, mintha
le akarna ülni, de a szobában egy ép bútor sem volt. Nem mintha ebben az
épületben lett volna bármi is, ami alkalmas lett volna arra, hogy ráüljenek.
- Jó ötlet, ember.
Mi pedig addig elszórakozunk veled – szólalt most meg egy hosszú, fekete hajú lány,
aki a vámpírfiú bal oldalán állt.
- Köszönöm, nem szükséges. Egyedül is elboldogulok.
- Sajnos ezt nem te döntöd el – vette vissza a szót újra a
fiú. – Mivel te jöttél a mi területünkre, ezért szabad préda vagy. – Továbbra
is meredten bámulta Simont, de szavait már a többi vámpírnak intézte. – Srácok,
a vacsi tálalva!
Mielőtt Simon akár fel is foghatta volna, mi történik vele,
már oda is értek hozzá. A fiú hátrahajtotta a fejét, épp csak egy szúrást
érzett a nyakánál, aztán megmagyarázhatatlan bódulat lett úrrá rajta. Talán ilyen lehet részegnek lenni,
gondolta. Nem érzett fájdalmat vagy kellemetlenséget, csak fáradtságot. Aludni
akart, és már érezte is, ahogy a sötétség bekebelezi szépen lassan, és ő átadja
magát neki. A karok és fogak hirtelen eltűntek róla, mintha valaki kiabált
volna a távolban, de talán ez már az álom része volt. Valahol, a feketeségen
túl valaki iszonyú dühös volt. Meg akarta mondani neki, hogy csendesebben, de
nem tudta, hogyan beszéljen. Aztán felemelkedett, érezte az éjszaka csendjét és
az arcába csapó szelet. Ez megnyugtató érzés végül elragadta őt, aztán már csak
a feketeség maradt.
A földet érezte minden porcikájában, belélegezte, tapintotta,
érzékelte a teste minden centijével, hiszen el volt temetve. Az ösztön
vezérelte, ki kellett jutnia innen. Kaparni kezdett, fel a felszínre, mert
tudta, hogy ott van minden, amire vár. Az élet és az étel. Szomjúság kínozta a
torkát, szinte égetett, és ahogy lenyelte az első korty levegőt, csak rosszabb
lett. Érezte a közeli meleg testet. Hallotta szívének minden egyes dobbanását,
az erekben száguldó vért, és tudta: ez kell neki. Szomjas volt, erre volt
szüksége, hogy az égető érzés a torkában, az összefacsarodó gyomrának korgása
megszűnjön. Nem tudta mit tesz, csak az ösztöneire hagyatkozott, szemfogai már
megnövekedve várták, hogy megízleljék a bőr alatti sós nedűt, de ekkor valami
lerántotta az áldozatáról, és hátra repült.
Nyöszörögve próbált újra közel kerülni a finom illat
forrásához, de valami nem engedte. Meghallotta a hangot, teremtője hangját. Nem
értette, mit beszél, bár tudta, rá kell hallgatnia. Aztán érezte az arcán a
vért, és már semmi sem számított, csak hogy az övé legyen. Mind az övé legyen,
amíg el nem múlik az égető érzés. Ösztön volt ez, semmi más, de amikor végre
úgy érezte, jóllakott – mert bár az érzés nem volt ugyan az, mégis ehhez
hasonlított a legjobban –, emberi gondolatai a felszínre törtek. Ekkor jött rá:
vámpír lett belőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése