TMI fanfic

Ez egy Végzet ereklyéi fanfic, egy játékra írtam. Igazából nincs benne spoiler, utalás van benne, aprócska, de aki nem olvasta azt adott részt, annak nem mond semmit. Azért a sorozat első részeit nem árt ismerni hozzá. Ismétlem, ez egy fanfic, nem tudom, mi lesz az utolsó részben, nem szereztem belsős infót Cassie-től, és fogalmam sincs, mi fog történni, ez csak az én agyam által született történet. És hát... nem mondom, hogy élvezzétek, de azért mégis.

Érzéketlen

A kőfalak ontották magukból a hideget, az ablakon túl pedig az eső úgy zuhogott, mintha el akarná árasztani a Földet. Mintha a környezet idomult volna az ágyon fekvő kék szemű, fekete hajú, magas alak hangulatához. Alec a szobájában bámulta a plafont olyan érdeklődéssel, akár bármelyik átlagos iskolás a történelemkönyvet. Arca beesett, sápadt volt, szemei alatt sötét karikák, és még fektében is látszott, hogy ruhái kicsit nagyok rá. Túl sokat fogyott túl kevés idő alatt. Mozdulatlansága kívülről ijesztőnek hatott, csak mellkasán látszott, hogy még lélegzik.

Napok óta meg sem mozdult, és talán másoknak ez nehéz lenne, ő úgy érezte, megmozdulni sem bír. Nem akart megmozdulni, nem akart életet lehelni magába, mert akkor gondolkodnia kéne, és az pedig végzetes lenne. Csak meg akart szűnni létezni, mert úgy érezte, nem érdemli meg, hogy éljen. Nem volt értelme, hogy éljen. Így nem.

Hallotta, hogy valaki kopog a szobája ajtaján újra és újra, de nem érdekelte. Minden nap kopogott valaki. Talán a húga, Jace vagy a szülei… ki tudja? Időnként be is jöttek hozzá, beszéltek, ételt hoztak be neki, de őt mindez hidegen hagyta. Mintha egy burokban lenne, ahol nem érhetik el.

Hirtelen valami megváltozott. Nem akart változást, a változás életet jelentett, ő pedig nem akart élni. Az ajtaja kinyílt, majd becsukódott, de senki nem jött be rajta, legalábbis először ezt hitte. Majd egy szürke szőrcsomó a mellkasára ugrott, és dorombolva nézett a fiúra. Az ismerős sárga szemekben szemrehányás csillogott, mintha nem is Miau Ce-Tung bámulna egyenesen rá, hanem a gazdája. Ez pedig hatott, pont ahogy az ajtón túl várták.

Alecnek először csak emlékek ugrottak be a boszorkánymesterről. Ahogy először megcsókolja a lakásán; ahogy zavartalanul és leplezetlenül bámulta őt az első randin; az arcán végigfutó meglepődés, mikor az Angyal termében megcsókolja őt; a szája íze minden egyes alkalommal; az őt ölelő karja. Újabb, frissebb emlékek jöttek: amit az elhagyatott, sötét metróalagútban mondott. Azt hitte, belehal az akkori érzéseibe, de az csak aprócska tűszúrás volt a mostanihoz képest. Azt még helyre lehetett volna hozni, ezt már nem. Emlékei a boszorkánymesterről az utolsó jelenthez érkeztek. Ahogy a férfi ott feküdt, békésen, akár egy alvó gyermek. Ha a szeme nincs nyitva, talán tényleg azt hiszi róla, hogy csak alszik, de az üres tekintet mindent elárult. Alec nem hitte el, ami történt, egyszerűen az agya nem fogta fel a dolgot. Kétségbeesetten kiabált az ott fekvő testtel, felszólította, hogy lélegezzen, és amikor ez nem használt, ütötte, hátha az segít, és nem akarta megérteni, hogy vége. Kezek fogták át, próbálták lenyugtatni, de ő nem akart mást, csak hogy Magnus újra pislogjon, vegyen levegőt, utálja őt, kiabáljon vele, bármit, csak éljen. Hiszen ő halhatatlan, hogy lehet az, hogy mégis itt hagyja az életet?

Nem emlékezett rá, ki vagy mi ütötte ki, csak arra, hogy az ágyában ébredt fel. Nem tudta, mitől van az a furcsa üres érzés a mellkasában, hogy miért akar összegömbölyödni, magára húzni a takarót, és csak feküdni egész nap. Amikor végre eszébe jutott, inkább az érzéketlenséget választotta. Nem gondolt rá, nem gondolt semmire, csak bámult a semmibe, és várta, hátha ő maga is eltűnik, ahogy a hópehely, amikor a földre ér.

Miau Ce-Tung azonban felülírta a tervét. Az emlékekkel együtt visszatértek az érzései, és ez akkora fájdalommal járt, hogy hirtelen levegőhöz sem jutott. Eddig nem sírt, úgy érezte, attól minden valóságos és visszafordíthatatlan lesz, de most nem tudta visszafogni a könnyeit. Kicsordultak, ahogy felidéződött benne a mozdulatlan Magnus képe. Talán mindez meg sem történik, ha ő másképp cselekszik, ha jobban odafigyel, ha gyorsabb és ügyesebb. Vagy még korábban, ha nem beszél Camille-lal. Minden másképp történik, és Magnusnak akkor nem kell meghalnia. Úgy érezte, az ő hibája az egész, legszívesebben visszaforgatta volna az idő kerekét, ha teheti, hogy mindent másképp csináljon.

Eszébe jutott, hogy nem ment el a temetésre. Egyszerűen fel sem fogta, hogy volt. Nem tudott volna részt venni rajta, ha akarja sem, nem lett volna hozzá energiája. Ez azonban nem mentség, kihagyta, pedig ott kellett volna lennie, beszédet mondania, mert ő az egyetlen, aki igazán tudja, milyen Magnus valójában. Ő méltón el tudta volna búcsúztatni. Ahogy ezt végiggondolta, már söpörte is le a macskát magáról – aki ezt panaszos nyávogással jutalmazta –, és rohant ki az ajtón úgy, ahogy volt. Nem érdekelte, hogy több napja ugyanaz a nadrág és póló van rajta, hogy nem fürdött, úgyhogy minden bizonnyal már messziről érezni, hogy bűzlik, és figyelmen kívül hagyta az előző napi érintetlen levest is, ami már biztosan kihűlt. Csak rohant, ahogy a lába bírta, nem érdekelte, hogy utána fordulnak az emberek, nem érdekelte, hogy már nem bírja abbahagyni a sírást, csak újra beszélni szeretett volna vele.

A folyóhoz ment, Magnus kedvenc helyére, ahova sokszor kijártak és nézték a naplemente előtt elhúzó hajókat. Mire kifulladva odaért, mindene átázott, de mintha észre sem vette volna. Üvöltve rogyott le a kihalt partszakaszon, mintha minden fájdalmát kiadhatná, de ez sem segített. Csak az elkeseredettség szólt belőle, a hirtelen rátörő hiány és veszteség.

- Miért? – kiabálta a sötét víznek. – Miért hagytál itt? Azt hiszed, ez a méltó büntetés az elkövetett hibáimért? Azt hiszed, e nélkül nem fogtam volna fel a tetteim súlyát? Azt hiszed, értékelem az iróniát? Hidd el, pontosan tudom, mit vétettem, de én is csak ember vagyok, tanulok a hibáimból.

Hangja egyre halkult, mintha kifogyott volna az energiából, de a szavakból csendülő keserűség ugyanúgy érzékeltette fájdalmát.

- Tanultam – folytatta szinte suttogva –, úgyhogy gyere vissza. Gyere, és mondd, hogy nincs semmi baj, mert itt vagy. Hiányzol, és tudom, hogy ez az én hibám, de ha visszajössz, minden más lesz, ígérem. Nem hibázok többet. Csak gyere vissza! Sajnálom… kérlek!

Szavait elfújta a szél, könnyei az esővel keveredtek, ő pedig csak térdelt ott a víz felé fordulva, arra várva, hogy szerelme talán megjelenik, átöleli őt, és megnyugtatja, hogy minden rendben lesz. Pedig a szíve mélyén tudta, hogy ez már soha nem jön el.