TMI fanfic #3

Megint. Ja, megint játékra. De a játék mindjárt lejár, úgyhogy nem lesz több rá. De még van egy pár ötletem, úgyhogy ha lesz rá igény meg kedvem/időm/energiám/stb., akkor esetleg azokat is megírhatom. Meg úgyis biztos lesz még játék. Malec fic, ígérem, ez most nem olyan szomorú, mint az első. Kicsit vidámabbra vettem a hangulatot. :)

Ígéretek

- Nem! – kiáltott fel a fiatal fiú, amikor Magnus egy kis dobozkával közelített felé. – Nem, nem, nem és nem! Komolyan mondom! Meg ne próbáld, különben csúnya következményei lesznek! – fenyegetőzött.

- Ugyan már, én sokkal rosszabb dolgokat átéltem, mégis milyen csúnya következményeket találhatnál ki? Számodra az sokkal elviselhetetlenebb lenne, mint számomra. Drágám, én már nyolcszáz éves vagyok, semmivel sem tudsz meglepni – felelte a boszorkánymester olyan lezserül, ahogy azt csak nyolc évszázad tapasztalatával tudta volna bárki is. – Egyébként is, megígérted, már nem visszakozhatsz.

- Egy szó sem esett arról, ami a kezedben van – mutatott a dobozra Alec úgy, mintha egy mérges pókokkal teli verem lenne, ahová épp le kellene ereszkednie. Még csak hallani sem akart a dologról, nemhogy beszélni róla.

- De hisz megegyeztünk. Az egyezségbe pedig ez is beletartozik. Szóval gyere ide, és ne viselkedj úgy, mint egy hisztis kislány – parancsolt rá szerelmére Magnus, de ő ehelyett inkább addig hátrált, míg a háta a falnak nem ütközött. Rémültem tapogatott valami kiút felé, úgy érezte magát, mint egy kisegér, akit sarokba szorított a nagymacska igéző tekintete. Ez tulajdonképpen annyira nem is állt távol a valóságtól, Magnus a fiú minden egyes lépését követte, kezében még mindig a dobozzal, és macskaszemeivel pontosan úgy nézett rá, mint egy áldozatát leső ragadozó.

- Most megvagy. – Magnus szinte dorombolt, ahogy két kezével elzárta Alec menekülési útvonalait. A fiú füléhez hajolva suttogta a szavakat. – Megígértem, hogy kárpótollak utána, vagy nem? Akkor hozd meg értem ezt az icipici áldozatot. Meglátod, jó lesz, csak ne félj.

A fiú gondolatain még átsuhantak a logikus érvek, miért ne hagyja magát, de valahogy egyiket sem sikerült addig a fejében tartania, míg kimondja. Valahogy úgy érezte magát, mint egy robot, aki csak ismételgeti a beprogramozott „nem” szót, de arról fogalma sincs, mire mondja ezt. Egy pillanattal később azonban ez a szó is elveszett valahol út közben, mert ahogy Magnus ajka az övéhez ért, hirtelen minden más jelentéktelennek tűnt, csak az volt a fontos, hogy magához húzza szerelmét, és viszonozza a csókot.

A boszorkánymester túl hamar húzódott el, Alecnek pedig kellett pár pillanat, hogy eszébe jusson, mi is volt a vita tárgya. A fiú azt vette észre, hogy bólint, Magnus pedig már le is ültette őt a szoba közepén álló székbe, épp csak ekkor érték utol őt a gondolatai. Késő lett volna tiltakozni, egyébként sem volt idő még egy vitát elkezdeni. Magnus már elkezdte a munkát, és még egy becsapódó meteor sem állíthatta volna meg, ha egyszer valamit eltervezett, annak úgy kellett lennie. Az Árnyvadász meg csak ült, tűrte szerelme sürgölődését, mindezt pedig a legnagyobb kelletlenséggel tette.

Nem is értette, miért ment ebbe bele már az elején. Magnus pár napja szólt, hogy egy hatalmas alvilági eseményre hivatalos, amolyan bál a démon gyermekeinek, amelyre persze kísérőt kell vinni. A fiút nem kellett sokáig kérlelni, bár jobb szeretett otthon ülni, a boszorkánymester szinte bármire rá tudta venni. Aztán jött az apró betűs rész: a partira ki kellett öltözni, Magnus pedig ragaszkodott hozzá, hogy ő válassza ki Alec ruháit. Alec ellenkezésének legyőzéséhez órák kellettek és egy ígéret, miszerint Magnus a bál után kárpótolni fogja a fiút.

Ez volt a végső szó, és a Lightwood fiúnak el kellett ismernie, habár Magnusnak van egy extrém stílusa, a divathoz jól ért. Bár Alec félt, a kikészített ruhák nem is néztek ki rosszul. Csupa elegáns, fekete ruhadarab, valamint egy kék, a szeme színével megegyező árnyalatú nyakkendő. Biztos nagyon „fessen mutatott benne” – ahogy azt Magnus mondta –, azonban a fiúnak még nem volt alkalma megnézni magát, mert amint elkészült, szerelme már jött is a dobozzal, amelyben a sminkjeit tartotta. Ez volt az a pillanat, ahol Alec tiltakozni kezdett, mert arról szó sem lehetett, hogy rajta akár egy deka csillámpor is legyen. Mégis sikerült megtörni, és most kénytelen volt elviselni, ahogy az arcát beterítik a kencék és lányokra való egyéb dolgok. Azt hitte, azért mindennek van határa, de úgy tűnt, tévedett.

Pár kínosan hosszú és nyűglődésekkel teli perc múlva végre készen állt, úgyhogy félve andalgott a tükörhöz, hogy megnézze magát. Az eredmény meglepőbb volt, mint azt gondolta: egészen jól nézett ki. A fekete öltöny illett a hajához, és kontrasztban állt az egyébként mindig sápadt bőrével, ami mintha most egy árnyalattal sötétebb lett volna, mint eredetileg. A kék nyakkendő pedig remekül kiemelte kék szemét. Ha nem érzi, hogy egy fél üveg kence van rajta, nem is tudná, hogy ki van sminkelve. A szempillája sötétebb volt, és mintha kihúzták volna a szemét, de lehet, hogy csak a fény játéka zavarta meg őt. A nyakáról és a kezéről eltűntek a jelek, holott pontosan tudta, hogy még mindig viseli őket, éppen csak nem látszanak.

Még fel sem ocsúdott a meglepetésből, amikor Magnus mellé állt, és így már az is látszott, ők összetartoznak. A férfi fekete nadrágot vett fel Alec nyakkendőjével harmonizáló kék selyeminggel. Haját a szokásos tüskékbe állította, és nem spórolt a csillámporral sem.

- Remekül nézünk ki – jelentette ki vidáman a boszorkánymester tükörképüket tanulmányozva. – Mehetünk? – kérdezte Alecre nézve, majd mikor az bólintott, magával húzta az ajtó felé.

- Azért nem is volt ez annyira szörnyű – mélázott hangosan a fiú, miután becsukta maga után az ajtót. – Tulajdonképpen, egész jó munkát végeztél. De azért várom a kárpótlást. Mert tudod, megígérted – mosolygott Magnusra, ahogy kiléptek az utcára, és a férfi látta, hogy a szemében megcsillan valami, amit már olyan jól ismert, és tudta, hogy az este korántsem ér véget a bulival.