M - 1. fejezet

Az első – 2011. április 15. Péntek

„Enter night

Take my hand

Off to never never land”

Metallica – Enter Sandman

Kezdhetném a történetet akár így is: „Ahogy megláttam leszállni a buszról a sötét, nyolcadik kerületi kocsma előtt, egyből tudtam, hogy ő az igazi.”, de ez nem lenne igaz, márpedig nem az a szándékom, hogy egy szép szerelmes történetet leírjak, csak úgy gondolom, ez a történet ér annyit, hogy fent maradjon az utókornak (még ha csak digitálisan is). Valószínűleg az ő szemszögéből csak két mondat lenne az egész, de én teljesen másképp éltem meg az egészet.

Első ránézésre talán nem tűnt túl vonzónak, vastag szája volt, hosszú orra és magas homloka, nekem mégsem kellett sok idő, hogy szépnek lássam. Ahogy odajött hozzánk, és megláttam, az első dolog, ami megfogott benne, az a haja. Már a sötét korszakom előtt is valahogy tetszettek a hosszú hajú férfiak, de miután rájöttem, hogy a metál zene a nekem való, valahogy sokkal vonzóbbnak láttam őket, mint előtte, természetesen csak a jó ízlés határain belül. Ő pedig a hosszú, göndör, sötétbarna hajával egyből megfogott, később pedig a kék szemével, ami szintén az egyik gyengém.

Azt hiszem sorsszerű volt, hogy találkoztunk, mert annyira hasonlítottunk, ha nem Gyöngyvér csoporttársa, talán akkor is valahogy összeboronál minket Élet. Bár az egészet ő alakította, szóval nem kétséges, hogy Élet nagyon szeretett velünk játszani, vagyis velem biztos, mert még mindig kapom tőle a mocskot.

Gyöngy szervezett be minket – Cecíliát és engem – a vegyészbuliba. Bár nem volt kifejezetten vegyészbuli, mert a maroknyi vegyész mellett ott voltak az Ő legjobb barátai is: Bence és Norbert. Ők hárman elválaszthatatlanok voltak. Gyöngy egyfolytában mesélt a hülyeségükről, hiszen minden nap találkoztak az egyetemen. Mint minden rendes egyetemista, ők is mindig elmentek bulizni, ezúttal mi is velük tartottunk.

Előbb alapozni mentünk egy kocsmába, ahogy minden rendes csóró egyetemista teszi. Furcsa volt a sok idegen között, de az alkohol és a jó hangulat hatására hamar felengedtem, és beszélgetésbe elegyedtünk. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtaláljuk a számtalan közös érdeklődési kör közül a legnyilvánvalóbbat: a finn metál zene szeretetét. Nem véletlen, hogy Gyöngy olyan jóban volt vele, hiszen a zene mindenkit összehoz. Jól elbeszélgettünk mind, a sörös- és feles poharak üres halma egyre csak nőtt az asztalon, ahogy a hamutartó is lassan megtelt (akkoriban még lehetett dohányozni a kocsmákban).

Valamikor aztán felkerekedtünk, hogy folytassuk utunkat egy olyan helyre, ahol némileg hangosabb a mi stílusunkhoz illő zene. Már nem is emlékszem, hogy jutottunk oda, az viszont bizonyos, hogy nappali busszal mentünk. A belvárosi szórakozóhely előtti téren még növeltük egy kicsit a vérünkben lévő alkohol mennyiségét, majd dobhártyánkat nem kímélve a hangos zenével és emberekkel tömött terembe léptünk.

Szeretek táncolni, viszont mindig zavarban érzem magam, ha mások is látnak közben, úgyhogy egy darabig mi lányok csak a sarokban álldogáltunk teljesen tétlenül. A fiúk pedig csak jöttek, hozták a sört, és rázták a fejüket. Gyöngy úgy döntött, ő inkább kivonja magát ebből, úgyhogy hamar el is párolgott Gáborral, az akkori barátjával, végül öten maradtunk: ők hárman és mi ketten Cilivel. Aztán az álldogálásból fejrázás lett, a fejrázásból lábmozgás, ezekből pedig kialakult a tánc, és nem is kellett hozzá sok idő. Az alkohol sok problémát megold.

Akkor szerettem meg a sört, rájöttem, hogy van egy pont, ahol már igazából nem számít, mit iszol, mert minden finomnak érződik. Énekeltünk, táncoltunk, ittunk, és jól éreztük magunkat. Bence, Norbi és Cili néha ki-ki járkáltak újabb italért, a mosdóba, vagy tudom is én hova, de Ő ott maradt velem végig, Ő volt a biztos pont.

„Take my hand” – üvöltötte az énekes, Ő pedig megfogta a kezem, és rám mosolygott. Azt hittem, meg fog csókolni, vártam, hogy megtegye, de végül nem tette meg. Az este pedig ezzel az érzéssel lassan hajnalba fordult. Az emberek egyre kevesebben lettek, a buli pedig véget ért.

Négykor bezárt a hely, mi pedig kikértük a kabátunkat, és kiléptünk a hajnali levegőre. Rajtam csak egy vastag pulcsi volt, emlékszem, hogy nem fáztam, mert addigra az időjárás is felfogta, hogy már tavasz van. Ő nagyon beöltözött, mintha még tél lenne, cukkoltam is, hogy úgy néz ki, mintha ki akarna rabolni egy italboltot, de akkor még nem tudtam, hogy valójában mennyire fázós. Cili és Bence egymás kezét fogva mentek előre, Ő is megfogta a kezem, jó érzés volt a meleg tenyerét érezni az enyémen. Aztán Norbi is csatlakozott hozzánk, megfogta a másik kezem, és így sétáltunk hárman a Nagykörúton. Norbi volt hármuk közül a legbolondabb, mindenféle hülyeséget csinált, míg elértünk a pályaudvarra. Ciliék kint maradtak az épület előtt, fontosabb dolguk volt, minket pedig megtalált egy hajléktalan, akit csak nagy nehézségek árán sikerült lerázni.

Elsétáltunk a vonatához, nem Pesten lakott, hanem egy környéki városban, úgyhogy ő azzal járt nap mint nap. Leültünk egy négyes ülésre, de ez nem tartott sokáig, mert a fiúkra rájött a tüdőrák etetése, úgyhogy a vonat ajtajához csoportosultunk, míg ők dohányoztak. Letelepedtünk a lépcsőre, Ő a korlát egyik felére, én a másikra. Mindig félek, hogy ha felkísérek valakit egy vonatra, amivel nem én utazok, akkor egyszer csak a vonat elindul, én pedig fent maradok, ez most sem volt másképp.

- Ha elindul a vonat, és én fent maradok, akkor te fizeted a vonatjegyem! – figyelmeztettem.

- Rendben, de csak ha nálam alszol – jött a válasz.

Egymásra mosolyogtunk, mintha valami olyat mondott volna, amit csak mi ketten érthetünk.

Végül odaért Cili és Bence is, egymás kezét fogva, természetesen. Beszélgettünk egy darabig, aztán elindult a vonat. Annyira megijedtem, hogy egyből le is ugrottam, bár arra biztattak, másszak vissza, ahhoz már nem volt merszem. Ő elvonatozott Norbival, mi hárman pedig célba vettük a metrót.

Hát így ismertem én meg Mátét.

Készülő regénykezdemény

Sziasztok!
Szóval a bemutatkozásnál írtam, hogy nem vagyok elég kitartó, hosszabbat írni, de úgy éreztem, ez a történet megérdemli a megörökítést. Majd meglátjátok, miért. Hozom is az első részt, és remélem, nem adom fel, aztán majd meglátjuk, mennyire gyakran jön a többi rész. :)
Mindenkinek jó olvasást, remélem, tetszeni fog nektek. (A történet igaz, tényleg megtörtént velem, a neveket viszont átírtam.)

A bosszú íze

Nem akarom, hogy egyből a nagy üresség fogadjon itt mindenkit, úgyhogy először csak felteszem az egyik régebbi novellámat. Még 2009 októberében írtam egy unalmas órán.

Tudta, hogy erre fog jönni, csak várnia kellett, ilyenkor mindig erre járt. Az eső halkan kopogott az úton, de elnyomott minden neszt, ez jól jött most. Nem zavarta, hogy hosszú, vörös haja vizesen tapad a hátára, hogy fekete kabátján végigfolyva csöpög a víz a mélybe. Egy fa lombjai közt talált búvóhelyet, itt nem fogják észrevenni, de ő mindent lát.

Léptek hallatára még a lélegzetét is visszafojtotta. Az alak befordult a sarkon az utcára, és ő már tudta, hogy eljött az ideje. Beleolvadt a sötétségbe, árnyékként mozogva a sötét éjszakában, bakancsa mégis hangosan koppant az aszfalton, de az alak nem figyelt fel rá, még nem járt elég közel. Az idő már nyomott hagyott kinézetén és egészségén, így meg sem hallotta. Kevés, ősz haját kalap fedte, kabátját fázósan összehúzta, meggyorsította lassú lépteit. Éppen a fa mellett haladt el, szerencsétlenségére túl közel hozzá. Egy zsinór pattant ki a helyéről, kinyúlt, és egy másodperc múlva a derekánál fogva a fához szorította a férfit. Az meglepődésében egy hangot sem tudott kiadni, levegőt is csak másodpercekkel később vett, de az sem volt egyszerű művelet számára, a zsinór élesen a testébe vájt. Nem tudta, mi történt vele, fel sem fogta, hogy az élete volt a tét.

A nő elővette bakancsa szárából tőrét, csillogó szemekkel nézett végig rajta. Lámpa nem volt a kis utcában, a holdat eltakarta a vastag felhőréteg, a férfi a szemben lévő falig sem látott el, ám a nő sötétben is kiválóan érzékelt. Keze szinte láthatatlan-gyorsan mozdult, a férfi nyakából pedig már szivárgott a vér. Próbált levegőhöz jutni, de torkát már elöntötte a vörös folyadék. Levegője elfogyott, és nem jutott utánpótláshoz, szeme lecsukódott, szíve összerándult, vert egy utolsót, majd megállt.

Ám a nő nem elégedett meg ennyivel, megkerülve a fát és a hozzá láncolt testet, a férfi elé állt. Tőrét előrelendítette, s jó mélyen megmártotta a férfi hasfalában. Keze ösztönösen mozdult, esze nem gondolt bele, hogy mit tesz, így a tőrrel együtt felfele vette útját, és meg sem állt, míg a szegycsont akadályába nem ütközött. A nő jobbra nézett, ahonnan áldozata is jött, füle zajt észlelt, s az árnyékok már meg is jelentek hozzá. Fegyveréről a vért áldozata ruhájába törölte, gondosan letakarította, majd hosszú bőrkabátját félrehúzva a helyére, bakancsa szárába csúsztatta. Kötelét összeszedte, és mire a zajos társaság befordult a sötét kis utcára, a nő már rég messze járt.

Feladatát bevégezte, elégedett volt, bosszúja sikerrel járt. Többet sem őt, sem mást nem fog megkeseríteni ez az ember. Szabdalt hullája már nem sokáig maradt az utcán. Mire az első szirénák felhangzottak a nő már messze volt, a városon kívül járt, s újabb áldozat után lesett, hogy még több ember életét könnyítse meg.

Üdv

Gyűlölök köszönős bejegyzéseket írni, mert nem tudok, úgyhogy csak túlesek rajta, ahogy lehet. Ez lenne az írós blogom, ide kerülnek fel hosszabb-rövidebb írásaim, esetleg könyvkritikáim, vagy bármi más, ami épp nem a személyes blogomra illik. Azért indítottam, mert eddig még sosem sikerült befejeznem egy hosszabb hangvételű írásomat sem, és most gondoltam, ha felteszem őket, hogy mindenki láthassa, érezni fogom a késztetést, hogy befejezzem. Mert tényleg be szeretném őket fejezni, csak valahogy mindig elfogy a lelkesedésem. Illetve kíváncsi vagyok a véleményekre is. Szóval várom a kommenteket. Remélem, tetszeni fognak.