Az első – 2011. április 15. Péntek
„Enter night
Take my hand
Off to never never land”
Kezdhetném a történetet akár így
is: „Ahogy megláttam leszállni a buszról a sötét, nyolcadik kerületi kocsma
előtt, egyből tudtam, hogy ő az igazi.”, de ez nem lenne igaz, márpedig nem az
a szándékom, hogy egy szép szerelmes történetet leírjak, csak úgy gondolom, ez
a történet ér annyit, hogy fent maradjon az utókornak (még ha csak digitálisan
is). Valószínűleg az ő szemszögéből csak két mondat lenne az egész, de én
teljesen másképp éltem meg az egészet.
Első ránézésre talán nem tűnt túl
vonzónak, vastag szája volt, hosszú orra és magas homloka, nekem mégsem kellett
sok idő, hogy szépnek lássam. Ahogy odajött hozzánk, és megláttam, az első
dolog, ami megfogott benne, az a haja. Már a sötét korszakom előtt is valahogy
tetszettek a hosszú hajú férfiak, de miután rájöttem, hogy a metál zene a nekem
való, valahogy sokkal vonzóbbnak láttam őket, mint előtte, természetesen csak a
jó ízlés határain belül. Ő pedig a
hosszú, göndör, sötétbarna hajával egyből megfogott, később pedig a kék
szemével, ami szintén az egyik gyengém.
Azt hiszem sorsszerű volt, hogy
találkoztunk, mert annyira hasonlítottunk, ha nem Gyöngyvér csoporttársa, talán
akkor is valahogy összeboronál minket Élet. Bár az egészet ő alakította, szóval
nem kétséges, hogy Élet nagyon szeretett velünk játszani, vagyis velem biztos,
mert még mindig kapom tőle a mocskot.
Gyöngy szervezett be minket – Cecíliát
és engem – a vegyészbuliba. Bár nem volt kifejezetten vegyészbuli, mert a
maroknyi vegyész mellett ott voltak az Ő
legjobb barátai is: Bence és Norbert. Ők hárman elválaszthatatlanok voltak. Gyöngy
egyfolytában mesélt a hülyeségükről, hiszen minden nap találkoztak az
egyetemen. Mint minden rendes egyetemista, ők is mindig elmentek bulizni,
ezúttal mi is velük tartottunk.
Előbb alapozni mentünk egy
kocsmába, ahogy minden rendes csóró egyetemista teszi. Furcsa volt a sok idegen
között, de az alkohol és a jó hangulat hatására hamar felengedtem, és
beszélgetésbe elegyedtünk. Nem kellett hozzá sok idő, hogy megtaláljuk a
számtalan közös érdeklődési kör közül a legnyilvánvalóbbat: a finn metál zene
szeretetét. Nem véletlen, hogy Gyöngy olyan jóban volt vele, hiszen a zene mindenkit
összehoz. Jól elbeszélgettünk mind, a sörös- és feles poharak üres halma egyre
csak nőtt az asztalon, ahogy a hamutartó is lassan megtelt (akkoriban még lehetett
dohányozni a kocsmákban).
Valamikor aztán felkerekedtünk,
hogy folytassuk utunkat egy olyan helyre, ahol némileg hangosabb a mi
stílusunkhoz illő zene. Már nem is emlékszem, hogy jutottunk oda, az viszont
bizonyos, hogy nappali busszal mentünk. A belvárosi szórakozóhely előtti téren
még növeltük egy kicsit a vérünkben lévő alkohol mennyiségét, majd
dobhártyánkat nem kímélve a hangos zenével és emberekkel tömött terembe
léptünk.
Szeretek táncolni, viszont mindig
zavarban érzem magam, ha mások is látnak közben, úgyhogy egy darabig mi lányok
csak a sarokban álldogáltunk teljesen tétlenül. A fiúk pedig csak jöttek,
hozták a sört, és rázták a fejüket. Gyöngy úgy döntött, ő inkább kivonja magát
ebből, úgyhogy hamar el is párolgott Gáborral, az akkori barátjával, végül öten
maradtunk: ők hárman és mi ketten Cilivel. Aztán az álldogálásból fejrázás
lett, a fejrázásból lábmozgás, ezekből pedig kialakult a tánc, és nem is
kellett hozzá sok idő. Az alkohol sok problémát megold.
Akkor szerettem meg a sört,
rájöttem, hogy van egy pont, ahol már igazából nem számít, mit iszol, mert
minden finomnak érződik. Énekeltünk, táncoltunk, ittunk, és jól éreztük
magunkat. Bence, Norbi és Cili néha ki-ki járkáltak újabb italért, a mosdóba,
vagy tudom is én hova, de Ő ott
maradt velem végig, Ő volt a biztos
pont.
„Take my hand” – üvöltötte az énekes, Ő pedig megfogta a kezem, és rám mosolygott. Azt hittem, meg fog
csókolni, vártam, hogy megtegye, de végül nem tette meg. Az este pedig ezzel az
érzéssel lassan hajnalba fordult. Az emberek egyre kevesebben lettek, a buli
pedig véget ért.
Négykor bezárt a hely, mi pedig
kikértük a kabátunkat, és kiléptünk a hajnali levegőre. Rajtam csak egy vastag
pulcsi volt, emlékszem, hogy nem fáztam, mert addigra az időjárás is felfogta,
hogy már tavasz van. Ő nagyon
beöltözött, mintha még tél lenne, cukkoltam is, hogy úgy néz ki, mintha ki
akarna rabolni egy italboltot, de akkor még nem tudtam, hogy valójában mennyire
fázós. Cili és Bence egymás kezét fogva mentek előre, Ő is megfogta a kezem, jó érzés volt a meleg tenyerét érezni az
enyémen. Aztán Norbi is csatlakozott hozzánk, megfogta a másik kezem, és így
sétáltunk hárman a Nagykörúton. Norbi volt hármuk közül a legbolondabb,
mindenféle hülyeséget csinált, míg elértünk a pályaudvarra. Ciliék kint
maradtak az épület előtt, fontosabb dolguk volt, minket pedig megtalált egy
hajléktalan, akit csak nagy nehézségek árán sikerült lerázni.
Elsétáltunk a vonatához, nem
Pesten lakott, hanem egy környéki városban, úgyhogy ő azzal járt nap mint nap.
Leültünk egy négyes ülésre, de ez nem tartott sokáig, mert a fiúkra rájött a
tüdőrák etetése, úgyhogy a vonat ajtajához csoportosultunk, míg ők dohányoztak.
Letelepedtünk a lépcsőre, Ő a korlát
egyik felére, én a másikra. Mindig félek, hogy ha felkísérek valakit egy
vonatra, amivel nem én utazok, akkor egyszer csak a vonat elindul, én pedig
fent maradok, ez most sem volt másképp.
- Ha elindul a vonat, és én fent
maradok, akkor te fizeted a vonatjegyem! – figyelmeztettem.
- Rendben, de csak ha nálam
alszol – jött a válasz.
Egymásra mosolyogtunk, mintha
valami olyat mondott volna, amit csak mi ketten érthetünk.
Végül odaért Cili és Bence is,
egymás kezét fogva, természetesen. Beszélgettünk egy darabig, aztán elindult a
vonat. Annyira megijedtem, hogy egyből le is ugrottam, bár arra biztattak,
másszak vissza, ahhoz már nem volt merszem. Ő
elvonatozott Norbival, mi hárman pedig célba vettük a metrót.
Hát így ismertem én meg Mátét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése