A bosszú íze

Nem akarom, hogy egyből a nagy üresség fogadjon itt mindenkit, úgyhogy először csak felteszem az egyik régebbi novellámat. Még 2009 októberében írtam egy unalmas órán.

Tudta, hogy erre fog jönni, csak várnia kellett, ilyenkor mindig erre járt. Az eső halkan kopogott az úton, de elnyomott minden neszt, ez jól jött most. Nem zavarta, hogy hosszú, vörös haja vizesen tapad a hátára, hogy fekete kabátján végigfolyva csöpög a víz a mélybe. Egy fa lombjai közt talált búvóhelyet, itt nem fogják észrevenni, de ő mindent lát.

Léptek hallatára még a lélegzetét is visszafojtotta. Az alak befordult a sarkon az utcára, és ő már tudta, hogy eljött az ideje. Beleolvadt a sötétségbe, árnyékként mozogva a sötét éjszakában, bakancsa mégis hangosan koppant az aszfalton, de az alak nem figyelt fel rá, még nem járt elég közel. Az idő már nyomott hagyott kinézetén és egészségén, így meg sem hallotta. Kevés, ősz haját kalap fedte, kabátját fázósan összehúzta, meggyorsította lassú lépteit. Éppen a fa mellett haladt el, szerencsétlenségére túl közel hozzá. Egy zsinór pattant ki a helyéről, kinyúlt, és egy másodperc múlva a derekánál fogva a fához szorította a férfit. Az meglepődésében egy hangot sem tudott kiadni, levegőt is csak másodpercekkel később vett, de az sem volt egyszerű művelet számára, a zsinór élesen a testébe vájt. Nem tudta, mi történt vele, fel sem fogta, hogy az élete volt a tét.

A nő elővette bakancsa szárából tőrét, csillogó szemekkel nézett végig rajta. Lámpa nem volt a kis utcában, a holdat eltakarta a vastag felhőréteg, a férfi a szemben lévő falig sem látott el, ám a nő sötétben is kiválóan érzékelt. Keze szinte láthatatlan-gyorsan mozdult, a férfi nyakából pedig már szivárgott a vér. Próbált levegőhöz jutni, de torkát már elöntötte a vörös folyadék. Levegője elfogyott, és nem jutott utánpótláshoz, szeme lecsukódott, szíve összerándult, vert egy utolsót, majd megállt.

Ám a nő nem elégedett meg ennyivel, megkerülve a fát és a hozzá láncolt testet, a férfi elé állt. Tőrét előrelendítette, s jó mélyen megmártotta a férfi hasfalában. Keze ösztönösen mozdult, esze nem gondolt bele, hogy mit tesz, így a tőrrel együtt felfele vette útját, és meg sem állt, míg a szegycsont akadályába nem ütközött. A nő jobbra nézett, ahonnan áldozata is jött, füle zajt észlelt, s az árnyékok már meg is jelentek hozzá. Fegyveréről a vért áldozata ruhájába törölte, gondosan letakarította, majd hosszú bőrkabátját félrehúzva a helyére, bakancsa szárába csúsztatta. Kötelét összeszedte, és mire a zajos társaság befordult a sötét kis utcára, a nő már rég messze járt.

Feladatát bevégezte, elégedett volt, bosszúja sikerrel járt. Többet sem őt, sem mást nem fog megkeseríteni ez az ember. Szabdalt hullája már nem sokáig maradt az utcán. Mire az első szirénák felhangzottak a nő már messze volt, a városon kívül járt, s újabb áldozat után lesett, hogy még több ember életét könnyítse meg.