I’m in love, avagy a 2013. évi Könyvfesztivál Fummie szemszögéből

Vigyázat! A bejegyzés töménytelen mennyiségű rajongást és imádatot tartalmaz. Aki nem szereti az ilyesmit, az szóljon most, vagy hallgasson örökre még visszafordulhat. Én szóltam. :D

Szóval az úgy kezdődött, hogy én már eleve el akartam olvasni a Kvantumtolvajt, már csak azért is, mert az írója finn, de aztán még jobban, mikor megtudtam, hogy jön hozzánk. Az Ad Astránál követtem figyelemmel minden mozzanatot (és imádom a kiadót, de róluk kicsit később írok dicshimnuszt), és akkor estem bele Hannuba, mikor olvastam a vele készült interjút. Akkor még hetek voltak hátra a fesztiválig. Aztán sikerült beszereznem a könyveit múlt héten, és a Kvantumtolvajt két nap alatt ki is végeztem. Nagyon tetszett (kritika itt olvasható). Ekkor még volt öt (akkor még azt hittem, hat) napom, hogy felkészüljek a találkozásra (ezért a gyomorideg miatt nem ettem rendesen egész héten, és még aludni sem tudtam), és azt hiszem, ennél jobban csak akkor tudtam volna felkészülni, ha 24 óra alatt megtanulok normálisan angolul. Végül péntekre elolvastam a Fraktálherceget is (kritika itt olvasható), és csináltam könyvjelzőt Mieli nevével ellátva (görög betűkkel).

Csütörtökön csak kinéztem. Gondoltam, kiugrom a suli előtt, leadom a versem, aztán rohanok tovább a suliba. Aha, meg ahogy én azt elképzeltem. A molyos standnál miután leadtam a versem és vettem kitűzőt, egyből belefutottam The_girl_on_fire-be, mirezbe és Életveszélyes_és_Tilosba, ők pedig belevittek a rosszba. Szóval valahogy sikerült lekésnem az órát, és akkor már be sem mentem. Gonosz, rossz Fummie. Megkérdeztem Kirát, mikor kell mennem másnap a beígért Rajaniemi-féle meglepiért, mire közölte velem, hogy hát mivel a drága írónk előző nap adta le a harmadik rész kéziratát, ezért elfelejtette elhozni a meglepetést, de ezerrel dolgoznak valami más megoldáson. Talán táncolni fog (Amadea közbevágása: félmeztelenül), én pedig azt válaszoltam, hogy nekem az is tökéletes lenne.

Pénteken 11-re másztam ki, még kicsit befejezetlen volt a könyvjelzőm, úgyhogy azt csomózgattam a metrón odafelé (az emberek meg néztek), és csak az után sikerült befejeznem, hogy Hannu megérkezett. Először csak megérkezett és elviharzott egy rakat riporterrel interjúzni, én meg csak annyit fogtam fel belőle, hogy annyira finn. Vártam egy csomót, közben beszélgettem immával, Bencével, Csillával, Amadeával és Kirával, befejeztem a könyvjelzőt, szagolgattam a könyveket, és még nem mentem senki agyára (remélem). Mikor visszajött, volt egy lány, aki dedikáltatni akart, mert szombaton nem tudott volna, és gondoltam, akkor már én is beállok a sorba. Teljesen magától jött oda és mutatkozott be (jó erős kézfogása van). Nagyon aranyos volt. A másik lánynak nehéz neve volt, úgyhogy kérte, hogy betűzze le, aztán tőlem is ugyanezt kérte. Azt hiszem, nem sikerült érthetőre, mert visszakérdezett, mire benyögtem, hogy „Rita”, aztán nevetett, és mondta, hogy ez nem is nehéz.

Utána odaadtam neki a könyvjelzőt, szerintem látta, mennyire remeg a kezem, még annyit sikerült angolul kinyögnöm, hogy „Neked csináltam, ez egy könyvjelző.”. Megnézte, és kérdezte, hogy mi van ráírva. „Mieli”, válaszoltam, és látszott az arcán a felismerés, amikor rájött, hogy görög betűkel van leírva a neve. Azt mondta, hogy tetszik neki, és megköszönte. Csillát kértem meg, hogy fotózzon, és azt is elmondtam neki, hogy én már képtelen vagyok több angol szót kinyögni magamból, örülök, hogy ennyit el tudtam mondani. A kép elkészülte után „kiitos”-szal köszöntem meg neki, ő pedig egy kicsit meglepődött, majd finnül válaszolta, hogy „szívesen” (ami nem tudtom, hogy van, és annyira nem emlékszem már, mit mondott :D), és még azt is hozzátette, hogy látta a „Suomi” feliratú karkötőmet. És mosolygott (igen, ez fontos megjegyzés).

Egész nap nagyjából ott lébecoltam a standnál, és beszélgettem a többiekkel (kezdtem az agyukra menni), de azért néha körbe járkáltam, találkoztam molyokkal, olvastam meg ilyenek. Sajnálom, hogy nem mertem megszólítani később, mert egy rakat gondolatom lett volna a könyvvel kapcsolatban, amit szívesen megosztottam volna vele, de féltem, hogy belebukom a nem is létező angoltudásomba, úgyhogy inkább csendben figyeltem. Pedig finn létére nemcsakhogy egészen szociális volt, de nagyon sokat beszélt. Meglepően sokat tud beszélni egyfolytában, szóval elég lett volna két szót mondani, és már lökte is volna a sódert az édes brit akcentusával (érdekes, de tényleg brit akcentusa van). Nagyon kedves ember, mindenkinek szívesen dedikált, fotózkodott velük, sőt volt egy lány, aki megkérte, hogy legyen háttal, és még azt is megcsinálta.

Mivel elfelejtette elhozni a meglepetést (amit nem fogok elmondani, micsoda, mert igen nehéz nekem, mint egyszerű hülyegyereknek elmagyarázni, de nézzetek fel ide, és ha tudtok angolul, akkor jó nektek, mert ezt hozta volna), ezért összedobott egy programot (azt mondtam már, hogy egy zseni?), ami a nevedből csinál könyvcímet. El is mondta, hogyan működik, de csak annyi maradt meg az egészből, hogy valami randomgenerátor működteti. Az én nevemből is csinált könyvcímet, és választhattam.

Nap közben beleolvastam pár könyvbe az Ad Astánál, ha már úgyis ott ültem egész nap (ééés most jön a dicshimnusz), és annyi jó könyvük van, hogy legszívesebben az egészet felvásárolnám. Nagyon szép minden borítójuk, és igényesek a könyvek. A kiadó emberei, pedig annyira édesek. Tök jókat beszélgettem Amadeával, Kirával és Csillával, annyira kedvesek és jófejek voltak, és még csak nem is akartak meglincselni, mert állandóan ott lógtam. És azért sem, mert folyton Hannuról áradoztam. Meg a fraktálos bögrére csorgattam a nyálam. Egyébként Bence meg imma sem akart meglincselni, mert őket is idegesítettem a hülyeségeimmel. Vagy mindenki nagyon jól titkolja, hogy meg akar lincselni. :D

A nap végére nagyon elfáradtam, mert tök kiment a fejemből az olyan alapvető szükség, mint az evés vagy az ivás, úgyhogy nem is csoda, hogy haldokoltam már a végén. Nightingale is befutott, bár ő későn, sajnos nem látta a cuki finnt, mert éppen elrohant interjúra.

Innen már kevesebb a rajongás, különben is, az események itt kezdődnek el igazán:

Annyira el voltam varázsolva Hannutól, hogy egész szombaton kitartott ez a szédület. Reggel felszedtem Domeszkát a Népligetben, aztán robogtunk is tova, hogy tízre odaérjünk a Millenárisra. Előre figyelmeztettem, hogy ha egész végig hülyeségeket fog beszélni, nem jöhet velem a beszélgetésre, mert engem érdekel, de velem jött, és nem beszélt hülyeségeket, csak előtte. Az is zavaró volt. (Azért szeretem a hülyeségeidet, Domeszka. :D) Amikor odaértünk, Hannu épp Csillával beszélgetett, és mikor odamentem köszönni mindenkinek, ő így lazán odafordult, és megszólalt: „Hi again, Rita”. Aztán tovább beszélgetett. Én pedig szimplán meghaltam. Tudta a nevem.

Dave is befutott, akinek ezt az élményt rögtön elmeséltem, aztán beültünk a terembe, hogy meghallgassuk a beszélgetést. Egy csomó érdekes dolgot mondott el, aminek csak a számomra érdekesebb és érthetőbb fele maradt meg, meg az, hogy semmit nem láttam belőle, mert pont kitakarták az előttem ülők, de édesen beszélt. Ezeket most nem fogom leírni, mert egyrészt senki nem ezt akarja most olvasni, másrészt a kiadó úgyis feltölti majd a videót, harmadrészt már ezer szó felett járok, és még mindig van másfél nap. Senki nem fogja végigolvasni ezt a beszámolót. De attól még tök jó megírni. :D

Mire kijöttünk a beszélgetésről, már állt a sor, az író meg még messze nem ért oda a standhoz. Még előző nap sikerült előzetesen elkérnem a plakátot, ami a dedikálást hirdette, úgyhogy szóltam, hogy ha lehetne, dedikáltassák a nevemre, mielőtt elrohanna a drága finn ember, mert én sajnos nem leszek itt, egyéb eseményen leszek akkor. Dedikálta a nevemre a plakátot. Szerintem azt gondolja rólam, hogy egy elmebeteg őrült vagyok. A kiadó meg annyira édes volt, hogy ezt megtette nekem. Mondtam már, hogy imádom őket?

Egy rakat mollyal találkoztam, nem fogom felsorolni őket, mert tuti kihagynék valakit, akkor meg rosszul érezném magam, mert ez igazságtalan lenne, de tudjátok, hogy örültem minden egyes molynak, akivel összefutottam. Egyébként egész nap csináltam azt, hogy random ismerős molyokhoz csak így odamentem, és megszólaltam (elég hangosan): „Olyan cuki, hogy belehalok!” Lefogadom, hogy mindenhol csak ezt lehetett hallani, és ha erről a kedves íróúr is tudomást szerzett, akkor most kezdem el ásni a sírom.

Egyre átmentem a Könyvmolyképző eseményére, de előtte még rendkívül humoros módon felszedtem Sheila_7-et, aki csak azt nem veszi észre, ami az orra előtt van. Mikor beértem, már mindenki bent volt, Deszy meg Greylupus nagyban csápoltak, hogy menjünk oda, úgyhogy helyet is foglaltunk az első sorban. Deszy már úgy kezdte, hogy „Hallom, tudta a neved.”, én pedig újra megrémültem, milyen gyorsan terjed a hírem. De amúgy tényleg.

Nagyon érdekes volt az előadás, és eléggé interaktív is. A legjobb rész az volt, mikor Józsi megkérdezte, hogy „Ha a Könyvmolyképző kiadó állat lenne, milyen állat lenne?”, én pedig kapásból benyögtem, hogy „Kacsa.”, mire az összes Árnyvadász felnevetett a belső poénon. Egy csomó érdekes dolgot megtudtunk, és Józsi nagyon jól tartotta meg az előadást. Eléggé vicces volt.

Az előadás után rohantam a molytalira, ami elég gyorsan feloszlott, de azért még egy képet sikerült ellőni, és még Üstökös sem volt ott, amiért már terveztem is, hogyan részesítem megrovásban, majd ha moly közelébe kerülök. Közben minden második molyt megkérdeztem, hogy „Nem láttad véletlenül Üstökös nevű molyt?”, de senki nem látta. Ekkor kezdtem el gyanakodni, hogy tényleg nem létezik, mivel már legalább két éve tervezzük, hogy egyszer összefutunk, de eddig még sosem sikerült. De aztán elmentem az Ad Astra standjához, hogy begyűjtsem a plakátom (még nem mondtam elégszer, de tényleg imádlak titeket), és aztán odajött hozzám egy pici lány, aki megkérdezte, hogy én vagyok-e Fummie, és mikor azt válaszoltam, hogy igen, akkor azt mondta, hogy ő Üstökös, én pedig annyira örültem neki. A pici molyok aranyosak, ez már egy általános igazság. Szóval tök örültem, beszélgettünk, elmentünk erre-arra, összefutottunk egy halom mollyal mindenfelé, és mindenkinek elismételtem, hogy „Ő Üstökös, és tényleg létezik.”. Tényleg ő volt a napom csúcspontja (meg az, hogy Hannu tudta a nevem). :D

Délután mindenfelé voltam, szerintem az ismerőseim háromnegyedével összefutottam (megint nem fogok felsorolni senkit, de mindenkit tök jó volt látni :)), meg még legalább 127 mollyal, aki nem az ismerősöm, és akit nem ismertem, azzal is összemosolyogtunk, mikor láttuk a molyos matricát a másikon, úgyhogy nagyon jó ötlet volt a kitűző és a matrica is. :)

Vasárnap már alig tudtam felkelni, de befogom, mert oké, hogy már negyedik napja másztam ki, de nekem legalább nem kellett dolgoznom. Spirit Bliss dedikált, és vittem az új könyvét, mert amióta megkaptam, még
nem találkoztunk, úgyhogy nem is tudta nekem dedikálni. Mindig egyedi dedikálást szoktam tőle kérni, de idén nem volt valami kreatív. Adrit elkísérte még Zsuzsa, és az ő unokája, Balázs, aki el sem akart engedni, annyira örült nekem. Olyan aranyos volt. Körbesétáltunk, aztán beköszöntem még a molyoknak, beszélgettem Grettyvel, aki a Cor Leonisnál dolgozott, meg az aktuálisan kiérkező molyokkal. Dél körül befutott Mismouth és ismerőse, Peti, úgyhogy őket vezettem körbe, aztán pár óra múlva elfáradtunk, úgyhogy leültünk a Könyvmolyképző standjánál, mivel Simon Tamás aka Szőri jött dedikálni. Mivel nem kaptam legutóbb cicamancsnyomos pecsétet a könyvembe, direkt szóltam neki, hogy hozza, de elhagyta a pecsétnyomóját, úgyhogy ezért megkértem, hogy megint dedikáljon a könyvembe, és mondtam, hogy veszek neki egy pecsételőt a legközelebbi alkalomra. Vele és Józsival jól elbeszélgettünk. Mindenki kérdezte, lesz-e harmadik Alfi, én pedig javasoltam, hogy ne legyen, hanem írjon egy tök saját könyvet, ami nem Alfi, hanem ő. Erre azt kaptam válaszul, hogy jó munkához idő kell.

Aztán egész délután a Könyvmolyképzőnél lebzseltem, beszélgettem borostyannal, PatyiMollyal és Józsival, meg segítettem nekik, ajánlottam könyvet egy molynak, találkoztam még több mollyal, és kibeszélhettem a Cassandra Clare iránti rajongásomat is. A Könyvmolyképzőnél is csupa jófej emberek dolgoznak ám, és nagyon szépek a könyveik, és őket is imádom ám. :)

Fél hétkor még eszembe jutott, hogy én verset akartam venni, azokból, amik maradtak, úgyhogy átrohantam a molyokhoz, és örültem, hogy még megmaradt cappucci verse, amit két nappal korábban kinéztem, mert nagyon tetszett. Könyvet nem vettem, mert nem fért bele a keretbe, de egy csomó könyvjelzővel gazdagodtam, sok képet csináltam (a kacskáról is egy halommal), sok aláírást begyűjtöttem, és egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit biztosan nem felejtek el.

Tudtam, hogy ha hazajövök, akkor vége az egész Könyvfesztiválnak, és vissza kell térnem a való életbe, és azt annyira nem akartam, hogy végül ott maradtam, és segítettem pakolni. Tök érdekes volt, én nagyon élveztem.

Ez volt az év legjobb 4 napja, de szerintem azt is bátran elmondhatom, hogy ez volt az elmúlt két év legjobb 4 napja. Találkozunk a Könyvhéten!

Ui: Majdnem 2000 szó. Maradtak még túlélők? :D