To love is to destroy

Avagy The Mortal Instruments: City of Bones filmértékelés

Mielőtt elolvasnátok az értékelésem a filmről, előre közlöm, hogy durván spoileres. Nem lőttem le mindent, de azért elég sokat. Ha nem akarjátok tudni, mi a helyzet, most összefoglalom nektek röviden, spoilermentesen az értékelésem, és ha majd láttátok a filmet, elolvashatjátok lentebb is. De addig nem. Mert csak úgy jó nézni, ha nem tudod, mi fog történni.

Nekem nagyon tetszett a film. Tény, hogy odavagyok a könyvért, ezért az értékelésem nem egészen objektív, vagyis inkább nagyon szubjektív, de hát ez már csak így van. A könyvhöz képest természetesen vannak változtatások, azonban ehhez képest elég hűek maradtak az alapanyaghoz. Mindezzel együtt szerintem a cselekmény logikusan van felépítve, azoknak is érthető, akik nem olvasták a könyvet, a film pörgős, izgalmas, humoros és drámai. A vége nagyon át lett írva, de nekem az is iszonyúan tetszett. A filmzene zseniális, a színészek szintén, és egyszerűn hihetetlen, mennyire odafigyeltek a részletekre. A díszlet meg egyenesen lenyűgöző. Én imádtam.

 

Parabatai rúnák

És most jöjjön a spoilerekkel teli, iszonyú hosszú, mindenre kiterjedő értékelés:

Előre is elnézést kérek mindenkitől, igyekszem visszafogni magam, de a beszámoló valószínűleg hemzsegni fog a vulgáris szavaktól (így átolvasva nem is, csak az elején). Tényleg sajnálom. Már jön is az első:

Baszdmeeeg! Oké, egyelőre ennél értelmesebbet nem tudok írni, folytatom később, ha menni fog…

***

Szóval láttam a filmet – mármint a Csontváros filmet, nyilván nem jöttetek volna rá –, és úristen. A szereplők, és a zene, és úristen. Na jó, ez még mindig nem megy. Összeszedem a gondolataimat, és visszajövök.

***

Oké, rendben. Kezdjük az elején, vegyünk sorra mindent, és akkor meglesz. Úgyis kihagyok valamit, mindig kihagyok valamit. :D Igyekszem nem mindent leírni, de azért lesznek benne konkrétumok.

Ott kezdődött, hogy Ramónával órákkal a film kezdete előtt leültünk az Aréna előtt, és elkezdtünk egymásra rúnákat rajzolni hennával. Azt hittétek mi, hogy a filmmel kezdem? Muhaha, hát nem, most ezt is el kell olvasnotok. Ígérem, nem lesz sok. :D Szóval elég eldugott helyen voltunk, ott még nem is nagyon néztek, mit csinálunk, de jól szórakoztunk. Aztán bementünk a Tescoba, ahol akartam volna plüsskacsát venni, de nem volt, így be kellett érnem azzal, amit Ramóna adott nekem kölcsön. De olyan édes, nem? Ja szóval így néztem ki teljes harci díszben, rúnástól, kacsástól, mindennel (plusz még két rúna, ami épp nem látszik rajtam). Szóval annyira nem is bámultak meg minket, mint vártam, de lehet, hogy amúgy már hozzá vagyok szokva a bámuláshoz, mert engem mindig bámulnak, mert mindig feketében vagyok. Tök hamar bejutottunk, mert hamar odaértünk, és mi voltunk a harmadik és negyedik ember, aki belépett a terembe, úgyhogy totál jó helyünk volt (helyfoglalás érkezési sorrendben). De erősen gyanús, hogy körülbelül mi voltunk egyedül fanok, mert én magunkon kívül csak három lányt láttam feketében, és lehet, hogy ők csak szimpla gótok voltak. Az viszont tuti, hogy a terem nagy része újságíró volt, de ráadásul olyan, akinek fogalma sincs semmiről. Mögöttünk beszélték, hogy „jaj nem tudom, mi ez, valami olyasmi, mint a Twilight”. Én meg nem vágtam hozzájuk a kacsát…

Szóval aztán elkezdődött a film, és már ott majdnem elkezdtem bőgni, amikor kiírták, hogy Constantin film. Ott ültem a székben, és el sem hittem, hogy én ezt most tényleg látom. Szerintem nem volt még olyan film, amit ennyire vártam volna ilyen hosszú ideig. Aztán kiírták a címet, mutatták New Yorkot, vinnyogtam egy sort, de aztán teljesen beszippantott a film. Pár jelenet lement, mire jöttek az Árnyvadászok, de mikor már tudtam, hogy ott lesznek, elkezdtem böködni Ramónát, és ezt az idegesítő szokásomat a film végéig csináltam. Amikor tudtam, hogy valami jó jön, böködtem szegényt.

Volt az elején egy rohadt jó jelenet badass Jocelynnal, akinek elég egy serpenyő, és bárkivel elbánik, aztán Clary hazarohant (a közbeeső jelenetet meg együtt mondtam a szereplőkkel, túl sokszor láttam az előzeteseket), és neki is volt egy tök jó jelenete egy démonnal. Itt még egész bírtam Claryt, tök ügyes volt meg nem ilyen toronyban várakozó királykisasszony. Volt még vele jó jelenet, de amúgy alapvetően idegesítő volt, ahogy a könyvben. Aztán jött Jace meg a L’oreal… akarom mondani a szeráfpenge, és megmentette Claryt a biztos haláltól.

A következő kb fél-háromnegyed órában összesűrítettük a könyv első felét, hogy beleférjen a két órába a cselekmény, de abszolút nem volt zavaró. Elmentek Csontvárosba, megjelentek a Néma Testvérek (atom jól néztek ki), Ramóna meg elkezdett szivatni, hogy látom-e a háttérben, ott van Zakariás (később kétszer is majdnem elspoilerezte nekem, ki Zakariás, de szerencséjére csak majdnem). Majdnem leütöttem a kacsával. Némi készülődés után ellátogattak Magnus Bane bulijába, ez volt az egyik jelenet, amit nagyon vártam, és én igazából nem bántam volna, ha kicsit hosszabbra hagyják, de ezen kívül csak annyi volt vele a bajom, hogy én nem voltam ott. Nem vagyok az a moziban vinnyogós-sikítozós fajta, de amikor megjelent Magnus… nadrág nélkül… hát én ott belevinnyogtam a kacsába. Szerintem körülöttem már mindenki le akart ütni. Úristen, és Magnus macskaszemei. Eleve bele vagyok bolondulva a szemekbe, főleg a különleges szemekbe, Magnusba is bele vagyok bolondulva, de komolyan órákig elnéztem volna Magnus szemét, ha kimerevítik a képet. :D Szóval a buli a házigazdával együtt annyira jó volt, hogy teljes extázisba estem. A Dumort hotel jelenet annyira pörgős és akciódús, hogy szerintem az agyam a felét fogadta csak be az egésznek. Tényleg nagyon gyorsan mennek a dolog. Érdekes mód én egy vámpírokkal harcolós jelenetbe keménymetált raktam volna, és nem az volt a furcsa benne, hogy egy tüccös zenét nyomtak be hozzá, hanem hogy illett a jelenethez. Komolyan.

Aztán volt némi előreutalás a Hamuvárosra, amit nyilvánvalóan csak azok értenek, akik már olvasták a könyvet. Majd nem sokkal később a másik nagyon várt jelenet: az üvegházas rész. Az is annyira jó volt (és belerakták a sólymos történetet, imádom őket). A vége kicsit már túl sok és túl giccses, de az utána következő viccelődéses párbeszéd elvette a nyálasságát az egésznek. Ezek után megint nagyon felpörögtünk. Harcjelenetek, humor, izgalom. Csak azért nem rágtam le a körmöm, mert tegnap festettem, egyébként nem jártam messze attól, hogy maradandó sérülést okozzak magamnak azzal, hogy körmöm helyett az ujjamat rágtam.

Nem fogok ellőni a végéről semmit (hátha valakit nem tartott vissza a spoiler felirat, aki meg látta, az meg már úgyis tudja), azok voltak a legizgalmasabb részek, csak elmondom, hogy ne azt várjátok, ami a könyvben van. Igazából szerintem megoldhatták volna úgy is, ahogy a könyvben volt, hogy hirtelen lesokkolják az embereket azzal, hogy vérfertőzés, de ők más megoldást választottak. De nem mondom, hogy rosszabbat. Más. Ahogy itt volt a vége, sokkal jobban illett egy filmhez, ami a könyvben van, az teljesen jó egy könyvbe, viszont egy filmtől mást vár az ember. Tele volt démonokkal, badass Izzyvel és badass Luke-kal, harcjelenetekkel, és ujjlerágós pillanatokkal. Egyébként komolyan izgultam, mi lesz, mert nem tudtam.

A vége meg természetesen le van zárva, mert mégiscsak valahogy le kell zárni, de azért lehet rajta érezni, hogy ennek kell a folytatás. Persze, én tudom, hogy van, úgyhogy az más, de szerintem annak is érezhető, aki azt se tudja, hogy létezik a könyv.

Amit nagyon-nagyon imádtam a filmben:

Az egész stáb. Lily Clary volt, Jamie Jace, Kevin Alec… Mindenki annyira hozta a karaktert, hogy az hihetetlen. Minden egyes szereplő tökéletes volt. És ezt minden túlzás nélkül mondhatom.

Jamie arckifejezései. Úristen, mennyire tud játszani ez a fiú az arcával. Komolyan szégyellem magam, hogy annak idején az ellenzők táborában voltam, mert Jamie… úristen! Volt pár jelenet, ahol olyan fejet vágott, hogy szívesen megöleltem volna. És ahogy Claryre nézett. Tényleg minden az arcára volt írva. Imádtam!

Kevin. Tudtam róla, hogy jó színész, a Transamericában nagyot alakított, de itt annyira Alec volt, hogy az hihetetlen. Nem is tudom rendesen kifejteni, legyen elég annyi, hogy lenyűgözött.

Godfey. Na jó, nem fogok mindenkit egyesével felsorolni, csak aki nagyon-nagyon ott volt, és teljesen elájultam tőle. Godfrey-nak ez az első angol nyelvű filmje, és ez egy cseppet sem látszott rajta. Meglepődtem, mikor kiválasztották a szerepre, de annyira jó Magnus volt. Minden egyes lélegzetvételét imádtam. Jó, Magnusnak eleve imádom minden lélegzetvételét, úgyhogy enyhén elfogult vagyok vele szemben, de szerintem pozitív, hogy még így is ugyan úgy érzek. Imádtam a nadrág nélküli Magnust, a kapucnis Magnust, a macskaszemes Magnust. A szemei… azt hiszem, beleestem a szemeibe. Iszonyat jól megcsinálták. Tessék kép, mert ezt látni kell.

Jonathan. Mert őt is muszáj külön megemlíteni. Kicsit vicces volt, hogy májusban találkoztunk vele, és most ott láttuk a vászon, és lehet, hogy ez is elfogultság, de szerintem ő is iszonyat jó volt.

Oké, több színészt már tényleg nem fogok felsorolni, de szerintem mindenki, tényleg mindenki iszonyat jó volt. Még mindig úgy hiszem, hogy nem túlzok.

A zene. Uramisten, imádom a zenét. Voltak benne olyan tüccök meg ilyen nyálas sablondalok, amiket önmagában nem hallgatnék meg, de annyira adta magát a jelenethez, hogy én sosem gondoltam volna. De amit még ennél is jobban imádtam, az az OST volt. Ahogy ugyanaz a dallam végigívelt az egész filmen, újra és újra előjött. Kell az OST zene. De most!

Szó szerint a könyvből kivett párbeszédek és jelenetek. Leginkább (de nem csak) a humoros részeknél volt ilyen, és annyira örültem ennek. Hűek maradtak az alapanyaghoz, és annak ellenére, hogy megváltoztatták, teljesen olyan, mintha a könyv egy akciódúsabb változatát láttam volna.

Jace szeme. Nem fogok spoilerezni, de majd főleg a film elején nézzétek Jace szemét. Annyira jól megcsinálták azt is.

A felirat. Köszönöm, nagyon köszönöm, hogy feliratosan lehet megnézni, arra meg szavak sincsenek, mennyire örülök, hogy Kamper Gergely fordította, aki a könyvet is. Annyira jó volt látni, hogy ugyanazok a szavak köszönnek vissza a vászonról, amiket én is olvastam. (Meg hogy ugyanazokat mondják a szereplők, de ez a forgatókönyvíró érdeme.) Hálámat nem tudom eléggé kifejezni a Pro videónak.

A látvány. Ha nem is minden egyes képkockát bámulnék órákon keresztül, de jópárat azért szívesen. :D

A CGI. Nem volt béna. Élethű volt. Köszönöm!

Humor. Nagyon vicces volt a film. Még drámai helyzetekben is. De közben nem vette el a dráma élét. De egyébként humor nagyrészt úgy szerepel benne, mint a könyvben. Nagyjából szó szerint. Minden poén azért mégsem fért bele, de volt jópár.

A díszlet. Hihetetlen volt, tutira nagyon sokat dolgoztak vele, mert ott éreztem magam, és amikor a könyvtárat mutatták épphogy nem csordult ki a nyálam a gyönyörtől.

És ami nem tetszett:

Őőő volt ilyen?

Na jó, volt.

Jamie egy helyen törékenyebbre vette a figurát, ahol én mondjuk abszolút úgy képzeltem, hogy szarkasztikus. Oké, láttam vele interjút, olvastam is, és mondta, hogy ő ezt szerette volna megmutatni, de annál az egy mondatnál az én fejemben annyira nem illett ez így. Rendben, apróság, ez van, nem megyek a falnak, csak szőrszálhasogatok.

Kevés volt Magnus. Oké, kussoljak, több Magnus volt benne, mint a könyvben, igazán nincs okom panaszra, de hát egy Magnus-fantól mit vár az ember? A folytatásban még több Magnust követelek!

Nem mondom, hogy rövid volt, két óránál hosszabbra aligha csinálhatták volna, és három órát már én sem bírok végigülni, akármennyire is szeretem a filmet vagy az alapanyagot (még a bővített Gyűrűk ura három részét sem bírtam egybe lenyomni, hát na). Műfajilag nem is illett volna hozzá a két óránál hosszabb játékidő. De azért még elüldögéltem volna pár percig bámulva a vásznat. :D

Fearless rúna. Miért van ott a portálon? Oké, ezt nem láttuk igazából a filmben, csak egy külön kiadott képen, de most tényleg. Miért volt ott?

Még több Magnust! (Jó befogom.)

Fun fact, avagy ami egyik kategóriába sem illik:

Helyenként ijesztő a film. Nem horrorosan, de azért megijedtem néha. 12-es karikát kapott a film, de az tuti, hogy én erre a 12 éves lányomat/fiamat nem vinném el.

Sok dolog kimaradt a világfelépítésből. Nem mondom, hogy negatív, mert igazból a film nem indokolta, hogy még többet tudjunk meg, mert azt tudtuk, ami szükséges volt, és az emberek többsége (nem én) nem kíváncsiak az unalmas felépítésre egy filmben. Ehhez tényleg el kell olvasni a könyvet. De azért kicsit sajnálom.

Ramóna kétszer sírt, én egyszer sem. Egyszer majdnem, ahol nagyon drámai lett a hangulat, és igazából, ha még egy percig kitart a dráma, tutira elbőgöm magam. Már könnyes volt a szemem. De nem azért nem bőgtem, mert nem volt jó, hanem mert annyi volt az akció, hogy időm sem volt bőgni. Igen, a szívem szakadt bele abba a jelenetbe, de körülbelül így nézett ki az egész: 10 perces akciójelenet, 2 perces dráma, tovább akciójelenet. Szóval csak időm nem volt bőgni, de elhihetitek, az a jelenet ütött.

Ramónával olyan helyeken röhögtünk néha, ami nem lett volna indokolt, de a fandolgok miatt előjöttek ezek, és elkezdtünk röhögni például a L’oreal-os megmozduláson is.

Valentine haja szerintem kicsit vicces volt. Nem mondom, hogy rossz volt vagy jó volt, csak furcsa.

ÜVEGVÁROS SPOILER A végén többször mondja Jace, hogy ő Wayland, mi meg folyton rávágtuk, hogy nem, mert Herondale. SPOILER VÉGE

Imádtam! Tudom, ezt elmondtam már párszor, és azt is tudom, hogy használhatnék néha szinonimaszótárt. :D

Most még kéne ide valami lezárás, de azt fent már leírtam, úgyhogy nem fogom még egyszer leírni.

Szóval ennyi volt. Úgyis kihagytam valamit, de hát ez van, nézzétek meg a filmet moziban (de tényleg ám ott), és meglátjátok, mit. Én is megnézem újra holnap (vagyis ma, nem tudom, mikor olvassátok ezt). Mert egyszer nem elég.

I’m in love, avagy a 2013. évi Könyvfesztivál Fummie szemszögéből

Vigyázat! A bejegyzés töménytelen mennyiségű rajongást és imádatot tartalmaz. Aki nem szereti az ilyesmit, az szóljon most, vagy hallgasson örökre még visszafordulhat. Én szóltam. :D

Szóval az úgy kezdődött, hogy én már eleve el akartam olvasni a Kvantumtolvajt, már csak azért is, mert az írója finn, de aztán még jobban, mikor megtudtam, hogy jön hozzánk. Az Ad Astránál követtem figyelemmel minden mozzanatot (és imádom a kiadót, de róluk kicsit később írok dicshimnuszt), és akkor estem bele Hannuba, mikor olvastam a vele készült interjút. Akkor még hetek voltak hátra a fesztiválig. Aztán sikerült beszereznem a könyveit múlt héten, és a Kvantumtolvajt két nap alatt ki is végeztem. Nagyon tetszett (kritika itt olvasható). Ekkor még volt öt (akkor még azt hittem, hat) napom, hogy felkészüljek a találkozásra (ezért a gyomorideg miatt nem ettem rendesen egész héten, és még aludni sem tudtam), és azt hiszem, ennél jobban csak akkor tudtam volna felkészülni, ha 24 óra alatt megtanulok normálisan angolul. Végül péntekre elolvastam a Fraktálherceget is (kritika itt olvasható), és csináltam könyvjelzőt Mieli nevével ellátva (görög betűkkel).

Csütörtökön csak kinéztem. Gondoltam, kiugrom a suli előtt, leadom a versem, aztán rohanok tovább a suliba. Aha, meg ahogy én azt elképzeltem. A molyos standnál miután leadtam a versem és vettem kitűzőt, egyből belefutottam The_girl_on_fire-be, mirezbe és Életveszélyes_és_Tilosba, ők pedig belevittek a rosszba. Szóval valahogy sikerült lekésnem az órát, és akkor már be sem mentem. Gonosz, rossz Fummie. Megkérdeztem Kirát, mikor kell mennem másnap a beígért Rajaniemi-féle meglepiért, mire közölte velem, hogy hát mivel a drága írónk előző nap adta le a harmadik rész kéziratát, ezért elfelejtette elhozni a meglepetést, de ezerrel dolgoznak valami más megoldáson. Talán táncolni fog (Amadea közbevágása: félmeztelenül), én pedig azt válaszoltam, hogy nekem az is tökéletes lenne.

Pénteken 11-re másztam ki, még kicsit befejezetlen volt a könyvjelzőm, úgyhogy azt csomózgattam a metrón odafelé (az emberek meg néztek), és csak az után sikerült befejeznem, hogy Hannu megérkezett. Először csak megérkezett és elviharzott egy rakat riporterrel interjúzni, én meg csak annyit fogtam fel belőle, hogy annyira finn. Vártam egy csomót, közben beszélgettem immával, Bencével, Csillával, Amadeával és Kirával, befejeztem a könyvjelzőt, szagolgattam a könyveket, és még nem mentem senki agyára (remélem). Mikor visszajött, volt egy lány, aki dedikáltatni akart, mert szombaton nem tudott volna, és gondoltam, akkor már én is beállok a sorba. Teljesen magától jött oda és mutatkozott be (jó erős kézfogása van). Nagyon aranyos volt. A másik lánynak nehéz neve volt, úgyhogy kérte, hogy betűzze le, aztán tőlem is ugyanezt kérte. Azt hiszem, nem sikerült érthetőre, mert visszakérdezett, mire benyögtem, hogy „Rita”, aztán nevetett, és mondta, hogy ez nem is nehéz.

Utána odaadtam neki a könyvjelzőt, szerintem látta, mennyire remeg a kezem, még annyit sikerült angolul kinyögnöm, hogy „Neked csináltam, ez egy könyvjelző.”. Megnézte, és kérdezte, hogy mi van ráírva. „Mieli”, válaszoltam, és látszott az arcán a felismerés, amikor rájött, hogy görög betűkel van leírva a neve. Azt mondta, hogy tetszik neki, és megköszönte. Csillát kértem meg, hogy fotózzon, és azt is elmondtam neki, hogy én már képtelen vagyok több angol szót kinyögni magamból, örülök, hogy ennyit el tudtam mondani. A kép elkészülte után „kiitos”-szal köszöntem meg neki, ő pedig egy kicsit meglepődött, majd finnül válaszolta, hogy „szívesen” (ami nem tudtom, hogy van, és annyira nem emlékszem már, mit mondott :D), és még azt is hozzátette, hogy látta a „Suomi” feliratú karkötőmet. És mosolygott (igen, ez fontos megjegyzés).

Egész nap nagyjából ott lébecoltam a standnál, és beszélgettem a többiekkel (kezdtem az agyukra menni), de azért néha körbe járkáltam, találkoztam molyokkal, olvastam meg ilyenek. Sajnálom, hogy nem mertem megszólítani később, mert egy rakat gondolatom lett volna a könyvvel kapcsolatban, amit szívesen megosztottam volna vele, de féltem, hogy belebukom a nem is létező angoltudásomba, úgyhogy inkább csendben figyeltem. Pedig finn létére nemcsakhogy egészen szociális volt, de nagyon sokat beszélt. Meglepően sokat tud beszélni egyfolytában, szóval elég lett volna két szót mondani, és már lökte is volna a sódert az édes brit akcentusával (érdekes, de tényleg brit akcentusa van). Nagyon kedves ember, mindenkinek szívesen dedikált, fotózkodott velük, sőt volt egy lány, aki megkérte, hogy legyen háttal, és még azt is megcsinálta.

Mivel elfelejtette elhozni a meglepetést (amit nem fogok elmondani, micsoda, mert igen nehéz nekem, mint egyszerű hülyegyereknek elmagyarázni, de nézzetek fel ide, és ha tudtok angolul, akkor jó nektek, mert ezt hozta volna), ezért összedobott egy programot (azt mondtam már, hogy egy zseni?), ami a nevedből csinál könyvcímet. El is mondta, hogyan működik, de csak annyi maradt meg az egészből, hogy valami randomgenerátor működteti. Az én nevemből is csinált könyvcímet, és választhattam.

Nap közben beleolvastam pár könyvbe az Ad Astánál, ha már úgyis ott ültem egész nap (ééés most jön a dicshimnusz), és annyi jó könyvük van, hogy legszívesebben az egészet felvásárolnám. Nagyon szép minden borítójuk, és igényesek a könyvek. A kiadó emberei, pedig annyira édesek. Tök jókat beszélgettem Amadeával, Kirával és Csillával, annyira kedvesek és jófejek voltak, és még csak nem is akartak meglincselni, mert állandóan ott lógtam. És azért sem, mert folyton Hannuról áradoztam. Meg a fraktálos bögrére csorgattam a nyálam. Egyébként Bence meg imma sem akart meglincselni, mert őket is idegesítettem a hülyeségeimmel. Vagy mindenki nagyon jól titkolja, hogy meg akar lincselni. :D

A nap végére nagyon elfáradtam, mert tök kiment a fejemből az olyan alapvető szükség, mint az evés vagy az ivás, úgyhogy nem is csoda, hogy haldokoltam már a végén. Nightingale is befutott, bár ő későn, sajnos nem látta a cuki finnt, mert éppen elrohant interjúra.

Innen már kevesebb a rajongás, különben is, az események itt kezdődnek el igazán:

Annyira el voltam varázsolva Hannutól, hogy egész szombaton kitartott ez a szédület. Reggel felszedtem Domeszkát a Népligetben, aztán robogtunk is tova, hogy tízre odaérjünk a Millenárisra. Előre figyelmeztettem, hogy ha egész végig hülyeségeket fog beszélni, nem jöhet velem a beszélgetésre, mert engem érdekel, de velem jött, és nem beszélt hülyeségeket, csak előtte. Az is zavaró volt. (Azért szeretem a hülyeségeidet, Domeszka. :D) Amikor odaértünk, Hannu épp Csillával beszélgetett, és mikor odamentem köszönni mindenkinek, ő így lazán odafordult, és megszólalt: „Hi again, Rita”. Aztán tovább beszélgetett. Én pedig szimplán meghaltam. Tudta a nevem.

Dave is befutott, akinek ezt az élményt rögtön elmeséltem, aztán beültünk a terembe, hogy meghallgassuk a beszélgetést. Egy csomó érdekes dolgot mondott el, aminek csak a számomra érdekesebb és érthetőbb fele maradt meg, meg az, hogy semmit nem láttam belőle, mert pont kitakarták az előttem ülők, de édesen beszélt. Ezeket most nem fogom leírni, mert egyrészt senki nem ezt akarja most olvasni, másrészt a kiadó úgyis feltölti majd a videót, harmadrészt már ezer szó felett járok, és még mindig van másfél nap. Senki nem fogja végigolvasni ezt a beszámolót. De attól még tök jó megírni. :D

Mire kijöttünk a beszélgetésről, már állt a sor, az író meg még messze nem ért oda a standhoz. Még előző nap sikerült előzetesen elkérnem a plakátot, ami a dedikálást hirdette, úgyhogy szóltam, hogy ha lehetne, dedikáltassák a nevemre, mielőtt elrohanna a drága finn ember, mert én sajnos nem leszek itt, egyéb eseményen leszek akkor. Dedikálta a nevemre a plakátot. Szerintem azt gondolja rólam, hogy egy elmebeteg őrült vagyok. A kiadó meg annyira édes volt, hogy ezt megtette nekem. Mondtam már, hogy imádom őket?

Egy rakat mollyal találkoztam, nem fogom felsorolni őket, mert tuti kihagynék valakit, akkor meg rosszul érezném magam, mert ez igazságtalan lenne, de tudjátok, hogy örültem minden egyes molynak, akivel összefutottam. Egyébként egész nap csináltam azt, hogy random ismerős molyokhoz csak így odamentem, és megszólaltam (elég hangosan): „Olyan cuki, hogy belehalok!” Lefogadom, hogy mindenhol csak ezt lehetett hallani, és ha erről a kedves íróúr is tudomást szerzett, akkor most kezdem el ásni a sírom.

Egyre átmentem a Könyvmolyképző eseményére, de előtte még rendkívül humoros módon felszedtem Sheila_7-et, aki csak azt nem veszi észre, ami az orra előtt van. Mikor beértem, már mindenki bent volt, Deszy meg Greylupus nagyban csápoltak, hogy menjünk oda, úgyhogy helyet is foglaltunk az első sorban. Deszy már úgy kezdte, hogy „Hallom, tudta a neved.”, én pedig újra megrémültem, milyen gyorsan terjed a hírem. De amúgy tényleg.

Nagyon érdekes volt az előadás, és eléggé interaktív is. A legjobb rész az volt, mikor Józsi megkérdezte, hogy „Ha a Könyvmolyképző kiadó állat lenne, milyen állat lenne?”, én pedig kapásból benyögtem, hogy „Kacsa.”, mire az összes Árnyvadász felnevetett a belső poénon. Egy csomó érdekes dolgot megtudtunk, és Józsi nagyon jól tartotta meg az előadást. Eléggé vicces volt.

Az előadás után rohantam a molytalira, ami elég gyorsan feloszlott, de azért még egy képet sikerült ellőni, és még Üstökös sem volt ott, amiért már terveztem is, hogyan részesítem megrovásban, majd ha moly közelébe kerülök. Közben minden második molyt megkérdeztem, hogy „Nem láttad véletlenül Üstökös nevű molyt?”, de senki nem látta. Ekkor kezdtem el gyanakodni, hogy tényleg nem létezik, mivel már legalább két éve tervezzük, hogy egyszer összefutunk, de eddig még sosem sikerült. De aztán elmentem az Ad Astra standjához, hogy begyűjtsem a plakátom (még nem mondtam elégszer, de tényleg imádlak titeket), és aztán odajött hozzám egy pici lány, aki megkérdezte, hogy én vagyok-e Fummie, és mikor azt válaszoltam, hogy igen, akkor azt mondta, hogy ő Üstökös, én pedig annyira örültem neki. A pici molyok aranyosak, ez már egy általános igazság. Szóval tök örültem, beszélgettünk, elmentünk erre-arra, összefutottunk egy halom mollyal mindenfelé, és mindenkinek elismételtem, hogy „Ő Üstökös, és tényleg létezik.”. Tényleg ő volt a napom csúcspontja (meg az, hogy Hannu tudta a nevem). :D

Délután mindenfelé voltam, szerintem az ismerőseim háromnegyedével összefutottam (megint nem fogok felsorolni senkit, de mindenkit tök jó volt látni :)), meg még legalább 127 mollyal, aki nem az ismerősöm, és akit nem ismertem, azzal is összemosolyogtunk, mikor láttuk a molyos matricát a másikon, úgyhogy nagyon jó ötlet volt a kitűző és a matrica is. :)

Vasárnap már alig tudtam felkelni, de befogom, mert oké, hogy már negyedik napja másztam ki, de nekem legalább nem kellett dolgoznom. Spirit Bliss dedikált, és vittem az új könyvét, mert amióta megkaptam, még
nem találkoztunk, úgyhogy nem is tudta nekem dedikálni. Mindig egyedi dedikálást szoktam tőle kérni, de idén nem volt valami kreatív. Adrit elkísérte még Zsuzsa, és az ő unokája, Balázs, aki el sem akart engedni, annyira örült nekem. Olyan aranyos volt. Körbesétáltunk, aztán beköszöntem még a molyoknak, beszélgettem Grettyvel, aki a Cor Leonisnál dolgozott, meg az aktuálisan kiérkező molyokkal. Dél körül befutott Mismouth és ismerőse, Peti, úgyhogy őket vezettem körbe, aztán pár óra múlva elfáradtunk, úgyhogy leültünk a Könyvmolyképző standjánál, mivel Simon Tamás aka Szőri jött dedikálni. Mivel nem kaptam legutóbb cicamancsnyomos pecsétet a könyvembe, direkt szóltam neki, hogy hozza, de elhagyta a pecsétnyomóját, úgyhogy ezért megkértem, hogy megint dedikáljon a könyvembe, és mondtam, hogy veszek neki egy pecsételőt a legközelebbi alkalomra. Vele és Józsival jól elbeszélgettünk. Mindenki kérdezte, lesz-e harmadik Alfi, én pedig javasoltam, hogy ne legyen, hanem írjon egy tök saját könyvet, ami nem Alfi, hanem ő. Erre azt kaptam válaszul, hogy jó munkához idő kell.

Aztán egész délután a Könyvmolyképzőnél lebzseltem, beszélgettem borostyannal, PatyiMollyal és Józsival, meg segítettem nekik, ajánlottam könyvet egy molynak, találkoztam még több mollyal, és kibeszélhettem a Cassandra Clare iránti rajongásomat is. A Könyvmolyképzőnél is csupa jófej emberek dolgoznak ám, és nagyon szépek a könyveik, és őket is imádom ám. :)

Fél hétkor még eszembe jutott, hogy én verset akartam venni, azokból, amik maradtak, úgyhogy átrohantam a molyokhoz, és örültem, hogy még megmaradt cappucci verse, amit két nappal korábban kinéztem, mert nagyon tetszett. Könyvet nem vettem, mert nem fért bele a keretbe, de egy csomó könyvjelzővel gazdagodtam, sok képet csináltam (a kacskáról is egy halommal), sok aláírást begyűjtöttem, és egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit biztosan nem felejtek el.

Tudtam, hogy ha hazajövök, akkor vége az egész Könyvfesztiválnak, és vissza kell térnem a való életbe, és azt annyira nem akartam, hogy végül ott maradtam, és segítettem pakolni. Tök érdekes volt, én nagyon élveztem.

Ez volt az év legjobb 4 napja, de szerintem azt is bátran elmondhatom, hogy ez volt az elmúlt két év legjobb 4 napja. Találkozunk a Könyvhéten!

Ui: Majdnem 2000 szó. Maradtak még túlélők? :D